Ungfell
Mythen, Mären, Pestilenz

(Eisenwald • 2018)
boymester
2019. január 27.
0
Pontszám
9
    Mindig is röhelyesnek tartottam azt a pesszimista közhelyet, miszerint mindig minden egyre rosszabb. Eltűnnek a régi értékek és az emberek egyre gonoszabbak lesznek, valamint minden negatív irányba fordul. Ezt ugyanis csak a ma embere érzékeli így, aki mindennapi problémáival szembesül, az évszázadokra, évezredekre visszanyúló generációk, vagyis a történelmi ember ezt nem így gondolná. Nézzünk csak egy példát: mérgelődünk azon, hogy csökken a pénzünk értéke és újabb áremelések miatt kevesebb élelmiszert tudunk venni a tíz percnyire lévő közértben. Eközben a mondjuk a 14. század átlagembere, a jobbágy azon izgult, hogy éhen fog-e halni az elkövetkezendő hetekben úgy, mint eddigi tucat gyermeke, valamint elkapta-e az asszonytól az éppen divatos néptizedelő kórság valamelyikét. Ésszerűen nézve a világháborúk utáni évtizedek a mai napig a kisebb konfliktusokat és a nyugati világ által láthatatlannak titulált szegényebb térségekben éhenhaló néptömegeket leszámítva teljesen békésnek tűnik a fejlettebb országok valamelyikében élők számára. Bizony, a vezető országoktól mérten még mindig 50-60 évnyi fejlődésre lévő hazánk is a középmezőnybe sorolható, miközben még mindig tombol egyes területeken a sötét középkor, ami csak a könyvekben ért véget. Elképzelni sem tudjuk néha, hogy egyesek mit nem adnának a szaros problémáinkét, hétköznapi, unalmasnak tartott életünkért, amit csak akkor fogunk megbecsülni, ha beüt a káosz. Manapság ráérünk olyasmikkel foglalkozni, hogy lelki problémák, személyes gondok, miközben a néhányszáz évvel ezelőtt férfiját és asszonyát a puszta életben maradás reménye tartotta meg napról napra. Soha nem volt az emberiségnek szebb, vagy jobb, kényelmesebb formája mint manapság. Viszont ez a vegetálás sem tart majd örökké, hiszen alapvetően önpusztító, önmarcangoló, önsanyargató fajként előbb-utóbb megunjuk majd az eseménytelenséget és az egyre égetőbb problémaként fellépő túlnépesedést igencsak gyorsan meg fogjuk oldani egy-két generáción belül, ami az eltunyult, ellustult, „Mégis melyik mobil megy a szemem színéhez?” népességet könnyedén csökkenti majd elfogadható szintre. Pillanatok alatt bújik majd elő az átlagemberből a mindig is titkolni vágyott, de mindvégig ott bújkáló beteg állat, aki a túlélésért cserébe bármilyen vért képes kiontani.   
   
    Véleményem szerint az egyetlen megoldást a technikai fejlődés jelenthetné, de az emberi természetet semmi sem képes a rendelkezésre álló rövid időn belül feljavítani. Hiszen minden új dologgal kapcsolatban az első gondolat, ami felmerül a vezetőségben, hogy hogyan lehet belőle fegyvert készíteni, a második pedig, hogy hogyan lehet vele rengeteg pénzt keresni. Annyi javat felhalmozni, aminek gyakorlatilag egy ember életében már nincs logikus magyarázata sem… A mohóság, a törvényes keretek között zajló rabszolgaság és lassú amortizáció nyújtotta látszólagos eseménytelenséggel szemben tehát régen sokkal rosszabb volt minden. Ott fagytál keményre, ahol a hideg tél ért és szerencsésnek mondhattad magad, ha valaki elhantolt néhány tucat sorstársaddal együtt egy közös nyughelyre. Lehet magasztalni, hogy milyen férfias, elegáns volt egy lovag egy 500 méterről leszedő mesterlövészhez képest, de azért nem árt belegondolni, hogy talán jobb egy fejlővés, mint ha rozsdás karddal forgatják ki a beleinket.
 

    Ezért lenne fontos, hogy az esetenként még megkérdőjelezhető pontossággal is rendelkező történelmet ne csak ismerjük, sokkal célszerűbb lenne annak minden negatívumából és pozitívumából levonni a megfelelő következtetést és tanulnunk. Így talán nem lépnénk újra és újra ugyanazokba a hibákba és a jövő felé is optimistábban tekinthetnénk. Kifejezetten szeretem azokat az anyagokat, amik kicsit felelevenítik a múlt nehéz pillanatait, realisztikusabb valóságát a romantikus, idealizált szemléletmódon túl és közelebb hoznak nekünk egy olyan korszakot, melyenk megéléséért bizony nem adnánk oda kényelmes fejhallgatónkat és lemezgyűjteményünket. A középkor misztikumát és sötét pillanatait megidézni pedig nincs is jobb formula, mint a jó öreg black metal, ami ezt a témakört is úgy képes a bőrünk alá karcolni, mint egy rózsatövissel dolgozó tetoválóművész.
   


     Pontosan ezt teszi a bezetető hosszadalmas gondolatmeneteit inspiráló svájci Ungfell, ami egy duóban működő projekt. A Menetekel által 2014-ben létrehozott zenei szörnyeteghez nem sokkal később csatlakozott Válent, aki azonban csak a dobokért felelős. Kiadványaikon viszont nem ritkák a vendégek sem, így semmiképp nem beszélhetünk valódi egyszemélyes anyagról. Kórusok, vendégénekesek és zenészek segítették például a nagyszerűen sikerült 2017-es Tôtbringære című bemutatkozást, melynek középkori pogány rituáléit egyedül a kissé demós hangzás tette számomra felejthetőbbé (bár biztosan van, akinek inkább ez jött be), de a 2018-as Mythen, Mären, Pestilenz esetében már ebbe sem tudtam belekötni. Az időutazást a 48 perces anyagon a különféle középkori folk elemek megjelenése segítik elő, amik nemcsak remek átvezetőként működnek, hanem nagyszerűen épülnek bele a többnyire nyers, húsba maró, klasszikus melodikus black alapba, mely igazából túlzottan sok újdonsággal nem rendelkezik, mégis gond képes magával sodorni az első pillanattól kezdődően.
   Zenészeink minden területen próbálnak a változatosságra törekedni. Menetekel magas hangú károgása például a lemez elején némileg elültette bennem az egyhangúság csíráját, de szerencsére nem lett igazam és hangját (egyébként valóban szűkös) saját keretei között teljes egészében kihasználja. A hangzás mindennek teret enged: előbújnak a fekete fém harmóniák, időnként teret nyer a basszus, máskor egy rövid, de fagyosan csipkelődő szóló kényeztet minket. A robbanások erőteljesek, a középtempós menetelések halálos keringőre hívnak, a kórusok pedig sokkal inkább idéznek meg nekünk egy máglya körül álló, tudatlan csőcseléket, mintsem a más produkciókban előforduló, tökéletesen tiszta és epikus megoldások. Az egészében nagyszerű kiadvány azért minden pozitívuma ellenére is magába zárt néhány apróbb dolgot, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Például, hogy a De Türst Und S Wüetisheer nem tud azonnal meggyőzni, mint nyitó dal, mert kicsit hatásvadásznak tűnik számomra, utána viszont jobbnál jobb dalok követik egymást. A sok esemény miatt a lemez túl hosszúnak is tűnik, ami megfelelő hangulat nélkül gyorsan unalmassá válhat, így nem volt igazán jó döntés két olyan monstrumot a végére tenni, mint a Der Ritter Von Lasarraz és a Raserei Des Unholds. Mivel erős dalokról beszélhetünk az esetükben, bármelyik jó lett volna egy monotonabb, hipnotikus erejű zárás eléréséhez, de a kettő egymás után egyértelműen megterhelő.



     A szőrszálhasogatástól eltekintve tehát ez a folkos elemekkel tarkított (ne északi viking bohóckodásra gondoljatok), okosan felépített melodikus black metal anyag 2018-ban egyértelműen a legjobbak közt említhető, így ha eddig elkerült titeket, feltétlenül tegyetek egy próbát a svájciak lemezével, mert az olyan dalok, mint a Bluetmatt, Die Heidenburg, vagy a már említett záró tételek valamelyike bizony magasra teszik a lécet.
 
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.