A Thousand Sufferings
Bleakness (2018)

   

    Valami furcsa oknál fogva úgy éreztem, hogy a belga A Thousand Sufferings nekem már régi ismerősöm valahonnan, miközben a 2013-ban indult csapatnak csak a második, Bleakness című lemeze landolt csak nálam és amint utánajártam, rá kellett döbbennem, hogy 2015-ös debütálásuk (Burden) sem pörgött még egyszer sem. Műfajukra tekintve (black/doom metal) szintén kialakult bennem egy kép egy kísérletektől sem mentes, sötét anyagról, ami inkább hajlik death/doom metalba, mint fekete fémbe, de mint kiderült, ebben is nagyot tévedtem. Lehet, hogy az évek múlásával a meszecske kezdett el huncutkodni az agyamban, vagy mit tudom én, mert egy teljesen szűz területre tévedtem a bandát illetően, amire igencsak gyorsan rájöttem. Az nevében ezernyi szenvedést ígérő banda ettől függetlenül hétpróbás underground arcokból áll, akiknek a múltját megvizsgálva már cseppet sem volt meglepő maga a produkció. Legtöbben a 90-es évek óta vándorolnak a földalatti black metal hordákban, felszínre csalogatva a mocskot és kínt, melyet most is megpróbálnak megosztani velünk.


    Nem is tehetnek mást, ha azt vesszük figyelembe, hogy a banda megalapításának évében el is kellett temetniük első énekesüket és régi barátjukat, Tijl De Bockot, akit motorbaleset miatt veszítettek el. Helyére gitárosi posztja mellett PJ (Detest, Paragon Impure, Vex, Gaziel) lépett a frontember szerepébe, így a felállás nem változott, csak szűkült. Nico és Timo (Verloren, Xastur, Vex) maradtak a ritmusszekcióban, Jurgen pedig több feladatot kapott gitárosként. Témáik és zenéjük tehát a reményvesztettség kérdéskörét járja körül, amihez a zenéléssel is foglalkozó Vladimir Prokofyev (In Tenebriz) borítója megadja a kellő alaphangulatot. A csapat által felvállalt műfajt (black/doom) pedig illik szó szerint venni, mert ropogós, élő hatású előadásmódjukon túl nem sokat változtatnak a recepten. Így volt ez már az azóta pótolt debütálás esetében is, amihez képest pusztán dalszerzés és minőség terén tudtak valamelyest előrelépni.


    Őszintén depresszív anyag tehát a Bleakness, a sötétség szerelmeseitől a sötétség szerelmeseinek, ahol a puszta hangulat van minden más elé helyezve. Erről kíván minket meggyőzni a lemez első pillanattól kezdődően, amikor nekünk ugrik a Bleak című intróval, minek során percekig csak egy vastagon síró gitárral és sejtelmes suttogással nézhetünk szembe. Teljesen mindegy, hogy a szobánk sarkába bújva, vagy egy zsúfolt piactér közepén állunk neki a hallgatásának, a végére bárhol képesek lehetünk teljesen egyedül érezni magunkat. A karcos hangzásról az Antagonist majd tíz percében győződhetünk meg, de mire ráhangolódunk a kaotikus futamokra, már át is lovagolunk a dal nagy részében kellemesen kellemetlenül csordogáló, ismét a magányt egekig magasztaló akusztikus andalgásra. Fantasztikusan úszik be a dalba egy jócskán eltorzított, mégis azonnal ható dallam egy távolinak tűnő gitár segítségével, PJ pedig szinte a fülünkbe mormolja fekete imáját bűzös lehellete kíséretében. A dal a végére ugyan kicsit felgyorsul, de inkább torkollik káoszba ismét, mint valódi aprításba. A jóval rövidebb Clouds egy baljóslatú, monoton menetelés a megsemmisülés felé, aminek csúcspontját egy újabb, a szél által ide rángatott gitárszóló jelenti. Az egyszerűség és hatékonyság kettősségét vallhatja magáénak a Temple, ahol a bugyborékoló, szinte végig kísérő riff mellett PJ haláltusája adja a legtöbb változatosságot. Ezt egy újabb rövid tétel követi, ami viszont igazán érdekesre sikerült. A Ghostriders ugyanis nem saját szerzemény, hanem Johnny Cash Ghost Riders In The Sky című dalának feldolgozása. Az eredetileg igencsak vadnyugati hangulattal megáldott anyagot teljes mértékben saját szájízükre formálták, így a vágtázó cowboyok helyett újfent a pokollal kell farkasszemet néznünk. Az albumot a kedvencemmé vált Faces zárja. Ez úgy érte el a státuszát, hogy A Thousand Sufferings esszenciaként minden jót magába foglal, amit kedvelni lehet ezen a kiadványon. Nyomasztó, súlyos menetelés földöntúli hangokkal megtoldva, nyers hangzással.


    Nem hinném, hogy a zenekarnak bármiféle világmegváltó célja lenne, vagy úgy általában a zenélés szeretetén és kifejező erejének kihasználásán kívűl bármi motivációja, de erre nincs is szükség minden esetben. Így lesz a Bleakness egy bensőséges, puritán rettenet, aminek a csak a föld alól van létjogosultsága szólni.
A_Thousand_Sufferings_Bleakness_2018
Kiadó:
Stílus:
black/doom metal
Értékelés:
 
Pont
: 8 / 10
 
Külalak
: Igényes
 
Hangzás
: Jó
Dalok:
1.Bleak (03:20)
2.Antagonist (09:50)
3.Clouds (05:15)
4.Temple (08:19)
5.Ghostriders (04:49)
6.Faces (09:10)
Írta:
boymester
2019. február 13., szerda, 08:40
Facebook:
Humanity Zero - Proselytism (2018)
Kritika, boymester @ 2019. március 20., szerda, 10:01
Cryptal Darkness - Endless Tears... (1996)
Kritika, boymester @ 2019. március 19., kedd, 16:43
Ahriman - Őskő (2019)
Kritika, boymester @ 2019. március 18., hétfő, 18:48
Heaume Mortal - Solstices (2019)
Kritika, boymester @ 2019. március 18., hétfő, 09:01
Evangelist - Deus Vult (2018)
Kritika, boymester @ 2019. március 17., vasárnap, 18:36
ThunderWhip - Forever's End (2018)
Kritika, boymester @ 2019. március 11., hétfő, 15:07
Koncertek
Tour of the Dragon Empire 2019
március 24.,
Dürer Kert - Room 041
Steelfactory World Tour 2019
március 27., 20:00,
Barba Negra
Godsmack, Like A Storm
március 28.,
Barba Negra
Keep Floyding
március 29.,
A38 Hajó
Codex Omega European Tour 2019
április 2.,
Dürer Kert
Bullet For My Valentine
április 10.,
Barba Negra
továbbá
© 2001-2019 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.104 seconds to render