Bár én a mai napig úgy tartom, hogy a helyén kezelve igenis jó lemez a The Astonishing, már régóta vártam arra, hogy a Dream Theater kiadjon egy lényegretörőbb, rövidebb dalokat tartalmazó, görcsmentes, örömzenélős albumot.
A Distance Over Time pár hónappal ezelőtt közzétett dallistája alapján bíztam abban, hogy ez pont most fog bekövetkezni, lévén a korong sima verziója csupán szűk 57 perces és a leghosszabb szám sem terjeszkedik 10 perc fölé.
Ha hiszitek, ha nem, eddig csupán a zenekar 1989-es, bemutatkozó albuma rövidebb a friss korongnál!
Igaz, az első igazán klasszikusnak számító lemezük, az Images and Words kemény 7 másodperccel hosszabb csak a Distance Over Time-nál, de akkor is hosszabb! 😀
És ha már Images, előzetesen a csapat tagjai olyanokat nyilatkoztak, hogy az új lemezre hatással volt a ’92-es, korszakalkotó albumot újra középpontba helyező tematikus turné, mely állomásain elejétől végéig eljátszották a prog. metal alapvetésnek számító korongot.
Idén pedig a Scenes from a Memory 20 éves jubileuma kapcsán adnak egy hasonló koncertsorozatot.
Durva belegondolni, hogy ’99-ben ott voltam a Pecsa szabadtéri színpada előtt pár méterrel és végigcsápoltam, „énekeltem” a koncertet, melyen az akkor frissnek számító lemezt teljes egészében elnyomták!
De az talán még durvább, hogy kb. pont a Scenes volt a DT utolsó, nagyjából közmegegyezésesen zseniális, valóban előremutató lemeze.
Én még azt követő dupla album, a Six Degrees… első CD-jéért maximálisan tudtam lelkesedni, aztán ahogy 2 évente menetrendszerűen jöttek a sorlemezek, valahogy kezdtem elveszíteni a fonalat, kezdtem eltávolodni a Dream Theatertől.
Viszont érdekes módon az utolsó két anyaguk engem (sokakkal ellentétben) meggyőzött, az új album meg kifejezetten szórakoztató számomra!
Talán ebben az is közrejátszik, hogy megbékéltem azzal a ténnyel, hogy valószínűleg a DT nem fog már sosem egy újabb korszakalkotó lemezt készíteni, nem ők fogják megreformálni a prog. metalt, sőt igazság szerint szerintem valódi progressziót, előremutatást már reálisan nem várhatunk a rock/metal stíluson belül.
Ilyen szempontból a progresszív jelző már évek (évtizedek?) óta okafogyott…
Így elvárások nélkül közelítettem a Distance Over Time irányába.
Már az Asimov robottörténeteit idéző borító is elnyerte tetszésemet, és az előzetesen közzétett dalok is azt valószínűsítették, hogy minimum egy korrekt album került ki a Dream műhelyéből.
Ez a három nóta pont az album elejére került, így igazán csak a negyedikként felcsendülő Barstool Warrior jelentette az első ismeretlent a teljes lemez tesztfázisának kezdetekor. És láss csodát, első hallgatásra bejött az is, meg az azt követő szerzeményeket is széles vigyor kíséretében hallgattam végig.
Azóta túl vagyok vagy 15 fülelésen, de nem hogy kezdene unalmassá válni a lemez, hanem egyre jobban élvezem!
Az Untethered Angel ideális kezdőnóta, a refrénje nagyon fogós, a váltott szólós középrész szintén minőségi, és szerencsére Myung bőgője is jobban előtérbe lett tolva!
A Paralyzed hozza a gépiesebb feelinget, a kezdése enyhén Tool-os, majd a főriff a djent felé kacsintgat, LaBrie énektémái fogósak és szerintem Mangini is jókat üt. Az már más kérdés, hogy a dobsound-jával továbbra sem vagyok kibékülve, de egyszerűen nem értem azt a fikaáradatot, amit a magyar „rajongóktól” kap a Tanár Úr…
A Fall into the Light egyértelműen Metallica ihletésű, de szinte minden lemezükön van ’tallicás nóta, szóval ez is belefér, főleg, hogy elég erős lett!
Az akusztikus gitáros, majd ikergitárszólós, leállós középrész meseszép!
Na, eddig nem okozhatott meglepetést senkinek a lemez, kivéve azokat, akik direkt nem hallgatták meg az előzetesen nyilvánosságra hozott dalokat.
Aztán jön a Barstool Warrior, aminek a kezdése Falling into Infinity-s, a folytatása pedig Scenes from a Memory-s és ahogy egy percnél Petrucci elkezd szólózni, azt hittem, hogy instrumentális darab lesz, de végül 01:40-nél bekúszik James éneke és hát…
A verzéi zseniálisak, érzelmesek.
Igazából erősebbek, mint a refrén, bár az se rossz.
Persze lesznek, akik szerint ez már nem csupán érzelmes, hanem nyálas éneklés…
És Mangini mellett LaBrie kapja rendre a legtöbb kritikát, mondván nagyon megkopott a hangja, beszűkült a repertoárja, a szokásos témákat, manírokat hozza, stb.
Lehet ebben valami, de szerintem kihozza magából a maximumot (persze néha csak stúdiótrükkök, effektek segítségével) és bárki bármit mond, ezer közül felismerhető hangszíne van! Sok, nála jobb, technikásabb énekes van, de kevés, hozzá hasonlóan karakteres hanggal rendelkező!
A Room 137-ben is kitesz magáért, ahogy a többiek is!
Ez a lemez legmetalosabb tétele, jó kis nyomasztó hangulattal, bravúros Petrucci szólóval megspékelve.
És akkor következik két legnagyobb kedvencem az S2N és az At Wit’s End, mely dalok számomra a banda fénykorát idézik.
Az S2N, azaz Signal to Noise Myung basszustémájával nyit, aztán ahogy a zaklatott versszak után James elkezdi énekelni a refrént, ahogy elnyújtja az „answer” szót, attól minden egyes hallgatás után kész vagyok!
03:00-tól Petrucci belekezd abba a frenetikus gitárszólóba és a 3. röpke leállásnál, 04:01-nél hallani egy „váó”-t. Leginkább fejhallgatón, vagy hangfalon, nagy hangerőn hallgatva.
Aztán egy bődületes, kissé újfent djentes riff gördül végig, alatta pedig Rudi bácsi dolgoztatja meg rendesen a gitárszintetizátort.
Aki egyébként ezúttal hanyagolja az idegesítő hangszíneit, leginkább Hammond-ot használ és a zongorával is óvatosabban bánik, mint legutóbb a The Astonishing-en tette.
A lemez legnagyobb monstruma az At Wit’ End.
Ebben is annyi minden történik, mint egy átlag banda több lemezén, de nem céltalan hangjegytologatás zajlik, hanem igazi DAL-ról beszélhetünk, aminek van eleje, közepe, vége, ragadós versszakai, nagyívű, fogós refrénje, meg a Dream-re jellemző brutál technikás játék.
És ebben is van egy apró finomság, ami lehet, hogy csak nekem tűnik fel, bár azért kétlem.
A „Warped inside its never ending tide” sor végén mekkora már az a visszhang effekt!
De nem sokkal előtte Mangini cinezése is bravúros!
Egyébként simán befejezhették volna a dalt egy perccel korábban is, ahogy le lettek keverve a szólók, de fél perc csönd után visszatér a téma egy reprise formájában.
A lemez egyetlen, teljes egészében lírai tétele az Out of Reach.
Itt a zongora is főszereplővé válik, LaBrie pedig úgy énekli a verzéket, hogy a „Not the first time Might be the last” soroknál bizony George Michael neve is beugrott.
Petrucci intim hangulatú szólója remek, az utolsó négy hangja úgy érzem örökre belém égett!
A standard CD-t a Pale Blue Dot zárja, ami egy újabb metalos, zaklatott darab, tele technikai bravúrokkal.
A második perc táján, mielőtt James elkezdene énekelni hallható egy szaggatott gitáros, szimfós téma, ami eléggé Star Wars-os! 😀
De később akad benne katonás dobolás is, meg technikai bemutató Mangini-től. Egy kisebb dobszólót produkál gyakorlatilag, csak közben más hangszerek is szólnak…
Akadnak olyan DT lemezek, amiken az ezekhez hasonló megoldásokat időhúzásnak, magamutogatásnak tartom, de ez esetben érzésem szerint nem mennek a dalok rovására ezek a vibrálóan technikás ujjgyakorlatok.
Inkább azt érzem, hogy görcsmentes örömzenélés, igazi csapatmunka folyt a stúdióban.
Ezt az önfeledtséget egyébként kiválóan érzékelteti a limitált kiadású CD-n hallható bónusz nóta, a Viper King, ami egy felturbósított, mélyre hangolt gitárokon előadott, Deep Purple-t idéző prog. hard rock szösszenet.
Vidám hangulatával elüt a többi daltól, de bónusznak pont jó.
És számomra maximálisan lejön belőle, hogy a zenekar tagjai is élvezettel játsszák, jól szórakoztak a megírása, előadása közben.
Tehát egy roppant szórakoztató album lett a Distance Over Time, mely megidézi a csapat korábbi és későbbi korszakát is. Sok újdonságot nem hoz, de egyszerűen jólesik hallgatni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
