Distance Over Time (2019)

 

Bár én a mai napig úgy tartom, hogy a helyén kezelve igenis jó lemez a The Astonishing, már régóta vártam arra, hogy a Dream Theater kiadjon egy lényegretörőbb, rövidebb dalokat tartalmazó, görcsmentes, örömzenélős albumot.
A Distance Over Time pár hónappal ezelőtt közzétett dallistája alapján bíztam abban, hogy ez pont most fog bekövetkezni, lévén a korong sima verziója csupán szűk 57 perces és a leghosszabb szám sem terjeszkedik 10 perc fölé.
Ha hiszitek, ha nem, eddig csupán a zenekar 1989-es, bemutatkozó albuma rövidebb a friss korongnál!
Igaz, az első igazán klasszikusnak számító lemezük, az Images and Words kemény 7 másodperccel hosszabb csak a Distance Over Time-nál, de akkor is hosszabb! :D

És ha már Images, előzetesen a csapat tagjai olyanokat nyilatkoztak, hogy az új lemezre hatással volt a ’92-es, korszakalkotó albumot újra középpontba helyező tematikus turné, mely állomásain elejétől végéig eljátszották a prog. metal alapvetésnek számító korongot.
Idén pedig a Scenes from a Memory 20 éves jubileuma kapcsán adnak egy hasonló koncertsorozatot.
Durva belegondolni, hogy ’99-ben ott voltam a Pecsa szabadtéri színpada előtt pár méterrel és végigcsápoltam, "énekeltem” a koncertet, melyen az akkor frissnek számító lemezt teljes egészében elnyomták!
De az talán még durvább, hogy kb. pont a Scenes volt a DT utolsó, nagyjából közmegegyezésesen zseniális, valóban előremutató lemeze.
Én még azt követő dupla album, a Six Degrees… első CD-jéért maximálisan tudtam lelkesedni, aztán ahogy 2 évente menetrendszerűen jöttek a sorlemezek, valahogy kezdtem elveszíteni a fonalat, kezdtem eltávolodni a Dream Theatertől.

Viszont érdekes módon az utolsó két anyaguk engem (sokakkal ellentétben) meggyőzött, az új album meg kifejezetten szórakoztató számomra!
Talán ebben az is közrejátszik, hogy megbékéltem azzal a ténnyel, hogy valószínűleg a DT nem fog már sosem egy újabb korszakalkotó lemezt készíteni, nem ők fogják megreformálni a prog. metalt, sőt igazság szerint szerintem valódi progressziót, előremutatást már reálisan nem várhatunk a rock/metal stíluson belül.
Ilyen szempontból a progresszív jelző már évek (évtizedek?) óta okafogyott…
Így elvárások nélkül közelítettem a Distance Over Time irányába.

Már az Asimov robottörténeteit idéző borító is elnyerte tetszésemet, és az előzetesen közzétett dalok is azt valószínűsítették, hogy minimum egy korrekt album került ki a Dream műhelyéből.
Ez a három nóta pont az album elejére került, így igazán csak a negyedikként felcsendülő Barstool Warrior jelentette az első ismeretlent a teljes lemez tesztfázisának kezdetekor. És láss csodát, első hallgatásra bejött az is, meg az azt követő szerzeményeket is széles vigyor kíséretében hallgattam végig.
Azóta túl vagyok vagy 15 fülelésen, de nem hogy kezdene unalmassá válni a lemez, hanem egyre jobban élvezem!



Az Untethered Angel ideális kezdőnóta, a refrénje nagyon fogós, a váltott szólós középrész szintén minőségi, és szerencsére Myung bőgője is jobban előtérbe lett tolva!
A Paralyzed hozza a gépiesebb feelinget, a kezdése enyhén Tool-os, majd a főriff a djent felé kacsintgat, LaBrie énektémái fogósak és szerintem Mangini is jókat üt. Az már más kérdés, hogy a dobsound-jával továbbra sem vagyok kibékülve, de egyszerűen nem értem azt a fikaáradatot, amit a magyar "rajongóktól” kap a Tanár Úr…
A Fall into the Light egyértelműen Metallica ihletésű, de szinte minden lemezükön van ’tallicás nóta, szóval ez is belefér, főleg, hogy elég erős lett!
Az akusztikus gitáros, majd ikergitárszólós, leállós középrész meseszép!
Na, eddig nem okozhatott meglepetést senkinek a lemez, kivéve azokat, akik direkt nem hallgatták meg az előzetesen nyilvánosságra hozott dalokat.

Aztán jön a Barstool Warrior, aminek a kezdése Falling into Infinity-s, a folytatása pedig Scenes from a Memory-s és ahogy egy percnél Petrucci elkezd szólózni, azt hittem, hogy instrumentális darab lesz, de végül 01:40-nél bekúszik James éneke és hát…
A verzéi zseniálisak, érzelmesek.
Igazából erősebbek, mint a refrén, bár az se rossz.
Persze lesznek, akik szerint ez már nem csupán érzelmes, hanem nyálas éneklés…
És Mangini mellett LaBrie kapja rendre a legtöbb kritikát, mondván nagyon megkopott a hangja, beszűkült a repertoárja, a szokásos témákat, manírokat hozza, stb.
Lehet ebben valami, de szerintem kihozza magából a maximumot (persze néha csak stúdiótrükkök, effektek segítségével) és bárki bármit mond, ezer közül felismerhető hangszíne van! Sok, nála jobb, technikásabb énekes van, de kevés, hozzá hasonlóan karakteres hanggal rendelkező!



A Room 137-ben is kitesz magáért, ahogy a többiek is!
Ez a lemez legmetalosabb tétele, jó kis nyomasztó hangulattal, bravúros Petrucci szólóval megspékelve.
És akkor következik két legnagyobb kedvencem az S2N és az At Wit’s End, mely dalok számomra a banda fénykorát idézik.

Az S2N, azaz Signal to Noise Myung basszustémájával nyit, aztán ahogy a zaklatott versszak után James elkezdi énekelni a refrént, ahogy elnyújtja az "answer” szót, attól minden egyes hallgatás után kész vagyok!
03:00-tól Petrucci belekezd abba a frenetikus gitárszólóba és a 3. röpke leállásnál, 04:01-nél hallani egy "váó”-t. Leginkább fejhallgatón, vagy hangfalon, nagy hangerőn hallgatva.
Aztán egy bődületes, kissé újfent djentes riff gördül végig, alatta pedig Rudi bácsi dolgoztatja meg rendesen a gitárszintetizátort.
Aki egyébként ezúttal hanyagolja az idegesítő hangszíneit, leginkább Hammond-ot használ és a zongorával is óvatosabban bánik, mint legutóbb a The Astonishing-en tette.

A lemez legnagyobb monstruma az At Wit’ End.
Ebben is annyi minden történik, mint egy átlag banda több lemezén, de nem céltalan hangjegytologatás zajlik, hanem igazi DAL-ról beszélhetünk, aminek van eleje, közepe, vége, ragadós versszakai, nagyívű, fogós refrénje, meg a Dream-re jellemző brutál technikás játék.
És ebben is van egy apró finomság, ami lehet, hogy csak nekem tűnik fel, bár azért kétlem.
A „Warped inside its never ending tide” sor végén mekkora már az a visszhang effekt!
De nem sokkal előtte Mangini cinezése is bravúros!
Egyébként simán befejezhették volna a dalt egy perccel korábban is, ahogy le lettek keverve a szólók, de fél perc csönd után visszatér a téma egy reprise formájában.

A lemez egyetlen, teljes egészében lírai tétele az Out of Reach.
Itt a zongora is főszereplővé válik, LaBrie pedig úgy énekli a verzéket, hogy a „Not the first time Might be the last” soroknál bizony George Michael neve is beugrott.
Petrucci intim hangulatú szólója remek, az utolsó négy hangja úgy érzem örökre belém égett!

A standard CD-t a Pale Blue Dot zárja, ami egy újabb metalos, zaklatott darab, tele technikai bravúrokkal.
A második perc táján, mielőtt James elkezdene énekelni hallható egy szaggatott gitáros, szimfós téma, ami eléggé Star Wars-os! :D
De később akad benne katonás dobolás is, meg technikai bemutató Mangini-től. Egy kisebb dobszólót produkál gyakorlatilag, csak közben más hangszerek is szólnak…
Akadnak olyan DT lemezek, amiken az ezekhez hasonló megoldásokat időhúzásnak, magamutogatásnak tartom, de ez esetben érzésem szerint nem mennek a dalok rovására ezek a vibrálóan technikás ujjgyakorlatok.
Inkább azt érzem, hogy görcsmentes örömzenélés, igazi csapatmunka folyt a stúdióban.


Ezt az önfeledtséget egyébként kiválóan érzékelteti a limitált kiadású CD-n hallható bónusz nóta, a Viper King, ami egy felturbósított, mélyre hangolt gitárokon előadott, Deep Purple-t idéző prog. hard rock szösszenet.
Vidám hangulatával elüt a többi daltól, de bónusznak pont jó.
És számomra maximálisan lejön belőle, hogy a zenekar tagjai is élvezettel játsszák, jól szórakoztak a megírása, előadása közben.

Tehát egy roppant szórakoztató album lett a Distance Over Time, mely megidézi a csapat korábbi és későbbi korszakát is. Sok újdonságot nem hoz, de egyszerűen jólesik hallgatni.



Dream_Theater_Distance_Over_Time_2019
Kiadó:
Stílus:
Dream Theater - esszencia
Értékelés:
 
Pont
: 9 / 10
 
Külalak
: Igényes
 
Hangzás
: Jó
Dalok:
1.Untethered Angel (06:14)
2.Paralyzed (04:17)
3.Fall into the Light (07:04)
4.Barstool Warrior (06:43)
5.Room 137 (04:23)
6.S2N (06:21)
7.At Wit's End (09:20)
8.Out of Reach (04:04)
9.Pale Blue Dot (08:25)
10.Viper King (bónusz) (04:00)
Írta:
oldboy
2019. március 2., szombat, 12:38
Facebook:
9000Sanyi 2019. március 5., kedd, 12:44
9000Sanyi
Csatlakozott:
2005. március 17.
Hozzászólások: 1760
Azt hiszem, hosszú idő után érdemes lesz időt áldozni erre a lemezre.
--
9000Sanyi
oldboy 2019. március 3., vasárnap, 21:50
oldboy
Csatlakozott:
2008. július 25.
Hozzászólások: 1883
Válasz boymester üzenetére:

Tökre adja magát ez a robotos-androidos klip. Szerintem ugyanis Petrucciék több mint egy évtizede elhunytak, viszont a kiadó nem akar elesni a zsozsótól, ezért minden befolyásukat latba vetve élethű gépekkel pótolták az egykori zenekart. A gépekbe beletápláltak minden egykor lefogott hangot, hogy azokat időnként a reset gomb megnyomása után újra keverve, véletlenszerűen átrendezve új lemezt tudjanak megjelentetni a DT név alatt. A The Astonishing közel vállalhatatlan fiaskója után kicsit visszavettek az arcból és leporolták a régi megoldásokat, így elég korrekt cucc lett. Modern DT mérce szerint 9 pont (tényleg működik a nosztalgia faktor és szórakoztat), életművet nézve egy erős hatos...


Ha már a kiadót szóba hoztad, ez az első lemezük, új istállójuk, az InsideOut égisze alatt.
Igen, az mindig egy érdekes kérdés, hogy egy "tízen x" lemezes zenekar friss albumát önmagában, vagy az életműhöz viszonyítva értékeljük.
Szerintem nagyon nehéz elvonatkoztatni a korábbi korongjaiktól, de emiatt pl. nagyon sok, klasszikus lemezeket is jegyző banda aktuális eresztéseit rendezhetnénk le egy legyintéssel, mondván, közel sem olyan jó, mint ez, vagy az az alapvetésük...
Emiatt én mostanában amennyire csak tudom, próbálom ilyen esetekben a dicső múlttól elvonatkoztatva megítélni az adott lemezt!
oldboy 2019. március 3., vasárnap, 21:36
oldboy
Csatlakozott:
2008. július 25.
Hozzászólások: 1883
Válasz srppk üzenetére:

Van arra logikus magyarázat, hogy a cinek miért vannak olyan magasan az Untethered Angel klippjében? Azt hittem a csillárt ütögeti…


Szerintem nincs rá magyarázat, de egyébként koncerten is ilyen a cájgja...
A dobszerkó elrendezése miatt olvastam már többektől is, hogy szerintük Mangini úgy néz ki, mint "majom a ketrecben"... (hrhr)
McFrost1977 2019. március 2., szombat, 18:38
McFrost1977
Csatlakozott:
2015. augusztus 28.
Hozzászólások: 1788
Jó kis írás!
Mint említettem, nekem bejön a lemez, eléggé karcos, az Images lemezt idézi.
--
"Ha eljő a Farkas vihara, ne egyél a sárga hóból!"
boymester 2019. március 2., szombat, 14:36
boymester
Csatlakozott:
2011. január 24.
Hozzászólások: 3876
Tökre adja magát ez a robotos-androidos klip. Szerintem ugyanis Petrucciék több mint egy évtizede elhunytak, viszont a kiadó nem akar elesni a zsozsótól, ezért minden befolyásukat latba vetve élethű gépekkel pótolták az egykori zenekart. A gépekbe beletápláltak minden egykor lefogott hangot, hogy azokat időnként a reset gomb megnyomása után újra keverve, véletlenszerűen átrendezve új lemezt tudjanak megjelentetni a DT név alatt. A The Astonishing közel vállalhatatlan fiaskója után kicsit visszavettek az arcból és leporolták a régi megoldásokat, így elég korrekt cucc lett. Modern DT mérce szerint 9 pont (tényleg működik a nosztalgia faktor és szórakoztat), életművet nézve egy erős hatos...
--
Doom is the sound of the soul
srppk 2019. március 2., szombat, 13:02
srppk
Csatlakozott:
2014. február 28.
Hozzászólások: 112
Van arra logikus magyarázat, hogy a cinek miért vannak olyan magasan az Untethered Angel klippjében? Azt hittem a csillárt ütögeti…
Koncertek
Simulation Theory World Tour
május 28.,
Papp László Budapest Sportaréna
Return of the Enemy Tour 2019
május 29.,
Supersonic - Blue Hell & Kvlt
Metalfest Open Air 2019
május 31., 10:00,
Amfiteátr Lochotín
Cannibal Corpse, Slytract
június 10.,
A38 Hajó
Slayer, Anthrax
június 11.,
Papp László Budapest Sportaréna
Three Days Grace, Halestorm
június 11.,
Budapest Park
Sum 41
június 12.,
Budapest Park
továbbá
© 2001-2019 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.089 seconds to render