Nagaarum
Templom

(NGC Prod • 2019)
farrrkas
2019. március 3.
0
Pontszám
9

A Nagaarum projekt mögött álló T. G. „38 és fél perc tömény ösztönfolyamra” figyelmeztette a hallgatóságot a közösségi oldalon, és arra, hogy az Apples lemez „finomra kidolgozott koncepcióját” ezúttal nem érdemes keresni az új anyagon. Aki ismeri az egyszemélyes veszprémi formáció eddigi munkásságát, az tudja, hogy a Nagaarum ezer arcát mutatja kifelé, azaz minden alkalommal valami mást, és éppen ezért lehet lelkesedni egy-egy újabb anyag iránt. Az ember egy fikarcnyit sem érezheti úgy, hogy évente kap egy ugyanolyan lemezt, mint amilyen az előző volt.

Hat Nagaarum kiadványról írtam eddig ismertetőt, ebből ötöt itt a Fémforgácson, szóval ezúttal nem kezdem el bizonygatni T. G. egyedi hangzását, stílusát, ami a szerteágazó mivolta ellenére is összefogja az egész diszkográfiát, így aki erről semmit sem tud, keressen rá korábbi írásokra, vagy inkább kezdje el hallgatni a Nagaarum zenéjét.

A Templom egyszer csak elérhetővé vált minden körítés nélkül, néhány hír itt-ott, és már azon kaptam magam, hogy hallgatom. A lemez ennek megfelelő hirtelenséggel indít, amely végérvényesen és megcáfolhatatlanul bebizonyítja, hogy T. G. olyan hozzáállással alkot, ahogyan mindenkinek alkotnia kéne, még ha ezek nagy szavaknak is tűnnek. A fenébe az összes olyan produkcióval, amelyben nincs benne az alkotó minden sejtjének rezdülése! A Templom című korong az első hangtól az utolsóig ékesen példázza, hogy létezik a megfoghatatlan, ami életre kelti ezeket a dalokat. Riffek, témák, harmóniák, hangzás… mind széteső, élettelen elemek, ha nem köti össze őket a láthatatlan vegyész, akinek üstjében a hangok a tudatosság mögül, érzésből jönnek létre.

Ennyire őszintének még sosem éreztem Nagaarum lemezt, még akkor sem, ha ilyet korábban is mondtam már. A kiválósághoz feltétlenül szükséges az itt hallható spiritusz, amelyet csupán mélyen gyökerező, megingathatatlan hitnek tudok nevezni, ugyanis ez a nagyszerű daloknak a táptalaja. Sokaknak ideje lenne ezt belátni! Itt sémák helyett ihletet hallok minden egyes pillanatban. Nem állnak szövegek a rendelkezésemre, és az előző albumokkal ellentétben, fogalmam sincs, miről szól a lemez, úgyhogy hagyom, hogy a személyes élményeim által gerjesztett érzések kalauzoljanak. És ez csupán azért lehetséges, mert az alkotó a dalokba kódolta az anyagi síkon túlmutató lényeget; ha nem így lenne, csak az eszközöket hallanám.

Már a kezdő hangok ingoványos ösvényre rántják magukkal a hallgatót. Az Animus Aestus fenyegető black metal rémsége éjjeli erdős dombokra űzi az embert. A gitárharmóniák az ember sarkában lévő veszély háborodott érzései, T. G. hangja maga az erdő, minden képzelt és valós hangjával együtt, a dalban hagyott pillanatnyi gerjedés a boka megbicsaklása, majd jön a tovahaladás a torokban dobogó szívvel. A vokál ennél találóbb aligha lehetne, és ez érvényes az egész lemezre. A szerző úgy játszik a hangokkal, hogy az valami félelmetes. Soha korábban ilyesmire nem emlékszem! Az irdatlanul szívbevájó, tipikusan Nagaarumos gitárharmóniákon kívül egyéb meglepetésre is számítani kell. A lassú részbe kapaszkodó dallamokat hasonlóan zseniális ötletek kísérik a gyors szakaszban, újabb melódiákkal, remek riffekkel, örvénylő témákkal. És ez csak egyetlen szerzemény!

 
A Dr. Turcia riffjei azonnal levettek a lábamról. Nagyszerűen megragadott ötletek vannak ebben a dalban is, és a legnagyobb elégedettséggel és elismeréssel tudnék csak róla beszélni. T. G. egyszerűen hagyta, hogy a benne rejlő kreatív energia szabadon áramoljon, viszont ösztön ide vagy oda, az érettség és az önbizalom megformálta ezt az energiát. Nem primitív, forrófejű kirohanás az album, hanem egy kimért, egyensúlyban lévő lélek szabadon eresztett, szenvedélyes játéka, ahol a játék minden pillanata egy felfedezés. Időnként az Astru jutott eszembe (például a Cipel című tétel vokáltémáinál), akivel korábban volt már közös split is. Ez a lassúbb, postosabb hangulatú dal átvezeti a lemezt egy sokkal atmoszferikusabb irányba, ahol a nagaarumi érem másik oldala, az ambient is előkerül.

A Nagaarum mindig is nagy ráérzéssel nyúlt az ambient dolgokhoz, és igazán sajátjának mondhatja a műfajt. Nála érzem azt, amit nem érzek sok más ambient korongon, és ez a végtelen tér befogadó ereje. A Tympanistam drone-os folyamát, és az éterből érkező hangokat, amelyeknek mélységet a bőgő dörmögése ad, furcsamód, köhögések törik meg. Betegségre utaló hangokat nem szívesen hallgat az ember, de mivel roppant erős magányérzetet kelt az összhatás, megteszi a hatását, így megbarátkoztam vele. Végül a rövid záródarab engem visszarepít a rejtélyes, egyszerre csalogató és végzetes észak-szibériai telephelyre (Belaja Tajga 2).

Templom by Nagaarum

Minden korrekt iparosmunkaként aposztrofált lemez okafogyottá válik, amikor megcsillanni látunk egy-egy olyan előadót, aki csendben, a háttérből még láttatni képes az eredetiséget egy olyan világban, amely igyekszik azt elrejteni. Egy marokban tartott termőföldre épült ez a Templom, hányan fogják ezt észrevenni?

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.