A The NefilimCarl McCoy egykori stúdió projektje volt, amit 1992-ben hozott létre John ‘Capachino’ Carterrel a Fields of the Nephilim feloszlása után. Igaz megalakulásuk után egy évvel McCoy és Carter útjai elváltak és majd csak 1998-ban keresztezik egymást anyazenekaruk újjáalakulásakor. A The Nefilim zeneileg jóval túlnyúl és eltér a Fields of the Nephilim egykori sötét, okkultista dark rock misztikumán, amik alapnak ugyan megmaradtak, de dallamait jócskán borzolták a zajos, kaotikus ipari atmoszférák és a death metal-szerű agresszív groove horzsolásai. Ennek manifesztumában, és Carl McCoy „öngyilkos” depressziójának leküzdése után született meg a projekt egyetlen stúdióalbuma Zoon címmel 1996 áprilisában, ami Scarlett McCoy, Carl McCoy lányának lett szentelve.
Az album egy konceptanyag, amin McCoy régebb óta félretett ötleteiből merít, melyeknek középpontjában a bibliai Énok könyve áll. Énok könyve egy apokrif irat, mely azoknak a bukott angyalok történetét mondja el, akik szembeszálltak Isten akaratával, és aki haragjában emiatt a földre száműzte őket. Ezeket Énok Nefilimeknek nevezi, akiknek ő volt a szószólója. A Nefilimek a héber bibliából ismert félig isteni, félig emberi lények, („Isten fiai” és „emberek lányai”), amolyan óriásszerű angyalszárnyas teremtmények, akikről először Mózes tesz utalást.
„Lőn pedig, hogy az emberek sokasodni kezdének a föld színén, és leányaik születtek. És láták az Istennek fiai az emberek leányait, hogy szépek azok, és vettek magoknak feleségeket mind azok közül, kiket megkedvelnek vala. És monda az Úr: Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben, mivelhogy ő test; legyen életének ideje százhúsz esztendő. Az óriások valának a földön abban az időben, sőt még azután is, mikor az Isten fiai bementek az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szűlének nékik. Ezek ama hatalmasok, kik eleitől fogva híres-neves emberek voltak.„
(Mózes első könyve 6,1-4)
A görög mondák titánoknak, gigászoknak, a kánaáni népek emeusoknak nevezi őket. De a sumér mitológiában is feltűnnek (Annunakik). A paleoasztronautika hívői szerint a Nefilimek története bizonyíték arra, hogy őseinkkel a földönkívüliek szexuális kapcsolatot létesítettek, és így jöttek létre az első ember-idegen hibridek. De ebbe most nem mennék bele… Az album címe ZOON, ami egy görög eredetű bibliai kifejezés takar: „élőlény”, vagy „fenevad”. A fenevad száma négy, akik Isten trónja mellett őrködnek, őrizvén Isten méltóságát, és elrettentvén a színe elé kerülő olyan nagyhatalmú entitásokat, akiket nem evilági energiák éltetnek. Borítóján egy régi fotón, egy csuklyás alak látható homlokán Isten mindent látó szemével, illetve a szentháromság jelképével. Ez az alak nem más, mint a híres okkultista Aleister Crowley, aki hallgatásra intő kézmozdulatával jelzi, hogy itt még egyéb nagy titkok is rejlenek.
.
A lemez borítóján nem véletlenül áll Mr. Crowley egy tükörszerű keretben. A tükör mindig is egy átjárót szimbolizált az árnyékvilág és a mi világunk között. Az egyfajta inrtóként szolgáló Still Life témáiból is e tükrön át kúsznak elő a nem evilági erők káoszszerűen zajos, iparias hangok és effektek által befolyásolt éhesen sikolyai és egyéb rémmorajai, amik alól vadállatias ösztönnel törnek ki az Xodus őrületesen dübörgő elementáris hangrobbanásai. A Fields of the Nephilim lemezeiről jól ismert asztrálisan lebegős csilingeléseinek itt semmi nyomát sem találni. Helyettük a fékezhetetlen fekete mágia ipari death metalos rombolása, lüktetően zakatoló agresszív monolitikus riffei szaggatja szét hallójáratainkat és köpi belénk dühüknek torz nyersességét. De ugyan ilyen nyers dühvel és torz ridegséggel, mindenféle dallam és finomkodás nélkül önti ránk magából fogcsikorgatva kipréselt bömbölős, hörgős átkait Carl McCoy is. Hangjában nyoma sincs a tőle megszokott melankolikus dallamoknak. Kíméletlen erővel, orkánszerű kitörésekkel engedi szabadjára a torkában rejlő fenevadat.
Az ezt követő Shine balladás andalgásaiban már ott rejtőznek az előbbiekben hiányolt érzelem dús, fájósan gótikus dallamok, amik néha átváltanak a szigorúbb, domináns, depressziós hangjaira, amik erős pálcaként csapnak le ránk az erőszakos thrash/death bestiaként acsarkodó, enyhén dark metal ízeket megpengető Penetration szörnyetegében. Ezt a dalt egyénként a Behemoth is feldolgozott 2005-ös Slaves Shall Serve EP-jén. A Melt (The Catching of the Butterfly) egy indusztriális köntösbe bújtatott rideg túlvilági merengés, egy az űr némasásával átszőtt álomszerű asztrális ima, amiből a Venus Decomposing durva zajos thrash sodrásai zökkentenek ki. A sebes darálások alól álomképekként kúsznak elő a lebegős dark rock témái, hogy dallamaik az inrtójára emlékeztető kozmikus energiák kaotikus zajaiba vesszenek bele. A babilóniai démon királyt megidéző Pazuzu (Black Rain) elementáris pusztításának köszönhetően az album egyik legőrjöngőbb, legagresszívabb dalának is mondható. Ipariasan döngölő, nyers thrash/death-be öltöztetett komor riff-masszái a lelkünket marcangolva katonás feszességgel menetelnek át rajtuk, és tesznek a démoni erők rabszolgájává.
A három részből álló, de egymással szoros kompozíciót alkotó címadó dal a Zoon 1 & 2: Saturation és aZoon 3: Wake World a Fields of the Nephilim borongós világának összes esszenciáját magában hordozza, megspékelve méni ortodox pópamormolással, gépies, kozmikus lüktetéssel és rituális, áldozati kántálásokkal. A merengős dark rock lelkünk legmélyére sugározza transzdimenzionális dallamosságát, amibe bele-belerobbannak a gépiesség zord kattogásai, robajai. Carl McCoy itt ismételten az előtérbe helyezi rekedtes sámán énektémáit, szívünkbe maró fájós dallamait, amik a záró Coma kozmikus kiüresedésének pulzálásaiban vesznek el.
A Zoon, Carl McCoy jól ismert káosz mágiájának egyedi manifesztációja, amiben két világot egyesít, mind zenei, mind spirituális síkon. Az okkultizmushoz való vonzódását itt talán még jobban kiélte, mint a Fields of the Nephilim addigi lemezein. Itt még ördögiebben, és még célratörőbben vonta össze élete evilági és nem evilági rém/képeit. Érdekes, hogy McCoy erős vallási háttérrel rendelkezik. Édesanyjával nőt fel, aki mélyen vallásos volt, Jehova Tanúja, és aki napjait is ennek szellemében élte. McCoy később meglehetősen kritikusan foglalkozott, vagy inkább fordult a kereszténység tanai, mítoszai ellen, aminek néhány dalában erősen hangot is adott. Talán ezen emlékből született meg a Chord of Souls dala is.
.
