Queensryche
The Verdict (2019)


Van abban valami sorsszerű, hogy a ’80-as évek végének, és a ’90-es évtizednek két ikonikus prog. metal bandája, a Dream Theater és a Queensryche egy hét eltéréssel adta ki friss albumát.
Ráadásul szerintem mindkét zenekar új lemeze igen erősre sikeredett, már-már a fénykort idézik.
Persze biztos vannak, akik nem így érzik, mindenesetre én rég voltam már ennyire elégedett egy aktuális DT és QR koronggal.
Nem titkolom, hogy a Queensryche háza táján, a Geoff Tate-tel történt szakítás éveiben lejátszódó szappanoperát, sárdobálást méltatlannak tartottam mindkét féllel szemben.
Olyan ez, mint egy megromlott, menthetetlen házasság.
Elválni is lehet szépen, a másikat tiszteletben tartva.
A Queensryche hangszeres szekciójának, illetve ex-frontemberüknek ez nagyon nem sikerült.
Szerencsére azóta rendeződtek a dolgok, megnyugodtak a kedélyek.

Todd La Torre
személyében egy nagyszerű énekes váltotta Geoff-ot és a The Verdict már a harmadik vele készült albuma a csapatnak.
Az előző két lemezért csak mérsékelten tudtam lelkesedni és bár továbbra sem tartom jó ötletnek, hogy Todd gyakorlatilag egy Tate-kópia, megértem, hogy miért énekel karizmatikus elődje stílusában.
Azért, mert bár a Queensryche zenészeinek is van egy jellegzetes stílusa, mégis a zenekar legfőbb védjegye Geoff Tate hangja volt.
Nem, nem csupán a legendás magasai, sikolyai, hanem a dallamvezetése, a manírjai.
Elég volt pár másodpercet hallani egy QR dalból és tudtad, hogy ez Queensryche, mert rögtön fölismerted Geoff hangját.
Véleményem szerint emiatt nem akar kibújni Todd elődje árnyékából.


Pedig megtehetné, hisz hallani, hogy szinte bármit, bármilyen stílusban el tudna énekelni ha akarna.
Azért mentségére legyen mondva, hogy a The Verdict-en az eddigi két lemezhez képest többször adja magát, szűnik meg egy-egy refrén, vagy versszak erejéig Geoff Tate lenni!
És azt is tegyük hozzá, hogy ő simán hozza a fénykorában lévő Tate-et, amit maga a Mester már 1-2 évtizede képtelen véghezvinni.
Az már csak hab a tortán, hogy ehhez a lemezhez nem csupán énekesként, hanem dobosként is hozzájárult. Ugyanis a zenekar veterán ütőse, Scott Rockenfield családi okok miatt egy ideje nem tud a zenekarral foglalkozni, így koncerten session ütőssel zenélnek, a The Verdict-et viszont Todd dobolta föl, mert ő eredetileg dobosként kezdte az ipart, később lett belőle énekes.
És tisztességgel megírta és föl is játszotta a dobtémákat, aki nem tudja, talán észre sem veszi, hogy nem Scott dobol az albumon.
Persze La Torre többszörös hozzájárulása mit sem érne jó dalok nélkül.

Szerencsére viszont e téren sem lehet okunk panaszra, ugyanis érzésem szerint dalok szempontjából is ez a legerősebb vele készült lemez.
Már első hallgatásra akadnak rögtön megjegyezhető verzék, refrének, de 4-5 fülelés után szinte az összes nóta beleragad a hallójáratokba!
És bár a progresszív jelző már náluk sem annyira indokolt, kiválóan működnek ezek az okos, agyas, mégis hangulatos szerzemények!



A nyitó Blood of the Levant is annyira Queensryche-osan szól, amennyire csak lehet, ráadásul ezúttal hála istennek, nem felejtették le a mélyeket sem, van alja a sound-nak, Eddie Jackson máig fantasztikus basszusjátéka is jobban érvényesül ezáltal!
A Man the Machine is a lendületes nóták sorát erősíti, frankó húzása van, okos heavy metal a la Queensryche!
A Light-Years aztán nyilvánvalóvá teszi, hogy miért is sorolták őket anno a progresszív csapatok közé.
A hangulatos, zajokkal operáló kezdés után belép az a groove, majd a verzék alatti tördelt ritmus és Todd éneke is hatásos, hogy aztán jöjjön az a baromi fogós refrén, amit NEM Geoff Tate-es hangon ad elő. De az igazi agyasság, progresszió csak ezután következik, ahogy Eddie Jackson két sávon nyomul a basszusgitárral. Az egyiken normál hangzáson szól a négyhúros, a másikon pedig torzítva. Amire aztán ráépülnek a Michael Wilton-Parker Lundgren páros gitárszólói.
Na, kérem ezt, ebben a formában, ilyen hangzással csakis a Queensryche-tól lehet hallani!
Az Inside Out megidézi a slágeres Empire és a meditatív, art rockos Promised Land világát, nem kevés libabőrt okozva az erre fogékony hallgatóknál.
A Propaganda Fashion "feleselgetős” verzéje konkrétan Guns-os, még Todd effektezett orgánuma is Axl Rose-t idézi. De a tipikusan QR-os lüktetés ebben a számban is érvényesül.



A Dark Reverie pedig a zenekar legerősebb lírai szerzeményeit, balladáit juttatja eszembe.
Hatalmasat énekel benne Todd!
A szintetizátoros színesítés is maximálisan illik a dalba.
A kórus meg 02:55-től, alatta a gitárszólóval fenomenális!
Így kell szívet-lelket tépő power balladát írni és előadni!
A Bent a lemez leghosszabb tétele, kezdése rendesen emlékeztet a zenekar fő művének számító Operation Mindcrime-ra.
Ebben többször is Bruce Dickinson-os dallamokat hoz Todd.
A refrén bődületes, emelkedett, zseniális!
És miket zenélnek már össze ebben a dalban!

A Queensryche tagjai sosem tartoztak a legtechnikásabb muzsikusok közé, de minden zenésznek van egy markáns stílusa, ami ezen a lemezen teljes fényében tündököl!
Mekkora már az a rész, ahol Todd belekezd a „The night-watch man” kezdetű sorba!
Heveny libabőr!
Az Inner Unrest-ben érdemes figyelni, hogy dobosként sem vall szégyent, a verzék alatti cinezése roppant hangulatos.
És azt a refrént hogy odatette már megint!
Aztán a gitárszólós betétben már-már diszkós lüktetéssel játszik.
De ott mindenki olyan finomsággal, eleganciával zenél, ami tanítanivaló!
Na, az ilyen apróságok, zenei finomságok miatt érdemelte ki a Queensryche a progresszív jelzőt!
A Launder the Conscience záró harmadában elővezetett zongorás intermezzo és az abból kiteljesedő végkifejlet grandiózus.
A Portrait pedig feleleveníti a klasszikus QR korongok záró tételeit, a maga lebegős, delejező, atmoszférikus varázslatával.
Ilyen hangulatú dalt sem hallhatsz mástól, csakis tőlük!
A gitárszóló, alatta az orgona hangszínes szintivel, Eddie basszusfutamaival iszonyat hatásos!

Ez a méregerős, iszonyat igényes lemez megérdemelt volna egy pofásabb borítót, mert ez, amivel a boltokba került, konkrétan gagyi.
De ez sem változtat azon a tényen, miszerint a Queensryche elkészítette pályafutása utóbbi 20-25 évének legjobb lemezét.

Biztos, hogy a nosztalgiafaktor is közrejátszik, de eddig számomra az év két legpozitívabb meglepetése a friss Dream Theater és az új Queensryche.
Egyiktől sem vártam semmit, de mindkettőtől sokat kaptam!

Queensryche_The_Verdict_2019
Kiadó:
Stílus:
Okos, agyas, hangulatos heavy metal
Értékelés:
 
Pont
: 9 / 10
 
Külalak
: Szörnyű
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.Blood of the Levant (03:27)
2.Man the Machine (03:50)
3.Light-Years (04:08)
4.Inside Out (04:31)
5.Propaganda Fashion (03:36)
6.Dark Reverie (04:23)
7.Bent (05:58)
8.Inner Unrest (03:50)
9.Launder the Conscience (05:15)
10.Portrait (05:16)
Írta:
oldboy
2019. március 9., szombat, 13:41
Facebook:
Queensryche - Condition Hüman (2015)
Kritika, oldboy @ 2015. október 11., vasárnap, 12:13
Operation: Mindcrime - The Key (2015)
Kritika, oldboy @ 2015. október 11., vasárnap, 12:12
Queensryche - Frequency Unknown/Queensryche (2013)
Kritika, oldboy @ 2013. június 28., péntek, 23:48
Queensryche - Dedicated to Chaos (2011)
Kritika, oldboy @ 2011. július 9., szombat, 11:08
Koncertek
Simulation Theory World Tour
május 28.,
Papp László Budapest Sportaréna
Return of the Enemy Tour 2019
május 29.,
Supersonic - Blue Hell & Kvlt
Metalfest Open Air 2019
május 31., 10:00,
Amfiteátr Lochotín
Cannibal Corpse, Slytract
június 10.,
A38 Hajó
Slayer, Anthrax
június 11.,
Papp László Budapest Sportaréna
Three Days Grace, Halestorm
június 11.,
Budapest Park
Sum 41
június 12.,
Budapest Park
továbbá
© 2001-2019 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.042 seconds to render