Ssanahtes
S/T

(WOOAAARGH • 2018)
farrrkas
2019. március 17.
0
Pontszám
8

A borvidékek egyik Mekkájaként ismert Bordeaux-ból érkezett a furcsa nevű Ssanahtes promó CD-je, ám a sztereotipikusan romantikus és elegáns származásával szöges ellentétben áll mindaz, amit maga a hanghordozó zeneként felkínál megrészegülésre. A blackened sludge/post-HC/post-metal/experimental címke már önmagában is ad némi aggodalomra okot, de legalábbis jelzi, hogy nehéz perceknek nézünk elébe. A zenehallgatás skáláján az embert próbáló kiadványok felé kacsint a franciák self-titled debütalbuma, amelynek 49 perce edzett füleknek szól. De nem hiába!

Bár az az időszak, amikor tucatjával jelentek meg a súlyosabbnál súlyosabb extrém sludge metal lemezek – közöttük néhány igen kiemelkedő alkotással, és természetesen tengernyi átlagos és átlag alatti koronggal is – jelentősen alábbhagyott, az extrém műfajok metszéspontján megtelepedett csapatok továbbra is előszeretettel rukkolnak elő újabb és újabb emésztenivalóval. Ott van például a Gnaw Their Tongues nevű zajbrigád, vagy a rengeteg disszonanciával operáló Plebeian Grandstand, Ulcerate és számos hozzájuk hasonló csapat, vagy a zajjal, disszonanciával, széttorzított gitárokkal, és úthengerszerű súlyosságokkal meggyötört Primitive Man, amelyhez valamelyest hasonlít a Ssanahtes első anyaga is. Ez az egyébként Neurosis alapokon nyugvó műfaj több roppant érdekes kiadvánnyal büszkélkedhet, származzon az a Tombs, az Indian, a Coffinworm, a Lord Mantis garázsából, vagy akár a Corrections House nevű industrial/noise brigád kovácsműhelyéből. Mindezen zenekarokban az a közös, hogy extrémitásuk mellé olyan zeneiséget és hangulatot voltak képesek felépíteni, hogy minden tüskéjük és borzalmuk ellenére a zene egyszerűen magába szippantja annak hallgatóját. A különös éppen az, hogy ez a zeneiség nemhogy lágyítaná, hanem épp ellenkezőleg, felkorbácsolja a mesterien megkomponált korongok erejét. Ennek a készségnek a hiányában azonban az extrémitás nehezen hallgathatóvá, fárasztóvá, megterhelővé és céltalanná válik. A Ssanahtes zenekar első lemeze, úgy hallom, mindent megtett annak érdekében, hogy ez utóbbi ne történjen meg, és hogy az első hallgatások kezdeti megpróbáltatásából végül zene kerekedjék ki, így a nehezen emészthetőség néhány figyelmes meghallgatás után valóban el is tűnik.

Bár a franciák nem hozakodtak elő a fennebb méltatottak szintjére jellemző mesterművel, köröket vernek számos extrém bandára az itt hallottakkal. Elegendő szikrát szórtak el minden szerzeményben, ahhoz hogy megérdemeljék a rájuk fordított figyelmet. Kezdeném ezúttal az album utolsó dalának szikráival, ahol a legtöbb zeneiségre tett kísérlettel találkozhat az ember. A To Seal Off a Breach dal egy fület gyönyörködtető erényét/oldalát mutatja meg a zenekarnak. Az irtózatosan mélyre hangolt gitárok és bőgő lehetetlenül súlyos riffjei, disszonáns hangörvényei mellé sikerült becsempészni egy zavarba ejtően szép és roppant hangulatos középrészt, ami teljesen meglepett. Az utána következő témák iszonyú mélységét ezzel meg is hatványozták.

Ami mindezt megelőzi, az több tonnányi súly, hosszú percekig hadaró francia narráció, ami csak először okoz némi fejfájást, de ha túlteszi magát az ember, előkerül a színes bőgőjáték, amely hol elszabadul, mint valami tűzpernye, hol pedig az az ember érzése, hogy basszusgitár helyett a liftaknákban kígyózó csővastagságú huzalokat pengeti az illetékes zenész. A két gitáros feladata a lehető legvaskosabb riffeket kanalas kotróval kimerni a föld mélyebb rétegeiből, meg-megtoldva azokat egy-egy megtekert disszonáns hanggal. Emellett a Let Downban megkapó fülbemászó dallamokra is képes az ötösfogat. A lemezen szintetizátort és különböző zajokat is használtak a post metalos vagy post-apokaliptikus hangulat megteremtésére, de csak keveset és azt is jókor. A vokál szenvedéssel teli torzított üvöltése megfelel a blackened sludge metal és az extrém HC bandák hagyományainak. Ha az ember nem figyel maximálisan a zenére, könnyen belefáradhat, azaz lehetne változatosabb is, de mindemellett illik ez a vérhányás a zenéhez.

S/T by Ssanahtes

Sok hasonló lemez elszívja az ember energiáját, zsibbadttá teszi, teleszórja az ember fejét zajjal, míg vannak albumok, amelyek a dalok hathatós megkomponálása okán ontják magukban az energiát. A Ssanahtes kapcsán óvatosan fogalmaznék, mert amíg a korong nem bontakozott ki, meg kellett küzdenem vele, ezzel szemben most már a befogadható arcát fordítja felém, amikor felteszem, ezért a lemez ereje is érvényesül.

A francia Ssanahtes bemutatkozó lemezét a kitartó zenehallgató fogja értékelni, amihez kell némi fogékonyság is. Aki ezt az irgalmatlanul súlyos vasbetondarabot felviszi a hátán a post-urbán világ sirató-hegyére, észreveszi majd a sötétbe borult világ csalogató neonfényes oázisait is.

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.