Obsidian Sea
Strangers

(Ripple Music • 2019)
boymester
2019. március 26.
0
Pontszám
10


    Egyre érdekesebben alakul a bulgáriai Obsidian Sea tevékenysége, akik lépésről lépésre egyre jobb lemezeket tesznek le az asztalra. 2009 óta folyamatosan követem őket, leginkább azért, mert első kiadványukra még az epikus doom metal jelzőt aggatták. Abban az évben igencsak szegényes volt a felhozatal a műfajban, így nagy lendülettel vetettem rá magam a Between Two Deserts dalaira, amiről oldboy írt egy remek és sajnos teljes mértékben helytálló kritikát, miszerint egy minőségi, de messzemenően középszerű produkció születésének lehettünk tanúi. A 2015-ben érkező Dreams, Illusions, Obsessions ennek volt az egyenes ágú folytatása, kicsivel jobb, érdekesebb kiadásban, ráadásul a Candlemass féle vonaltól a csapat látványosan elindult a hetvenes évek felé, főleg a Black Sabbath irányába. A dalszerzés ugyan fejlődött, de ettől függetlenül sem tudtak túlnőni önmagukon. Újabb hosszú évek teltek el, a duóból ezalatt trió lett Delyan Karaivanov basszer csatlakozásával, valamint a két alapító tag, Bozhidar és Anton ténylegesen félretették egyéb, szintén közös projektjeiket, hogy az Obsidian Sea útját egyengessék.

    Ennek az odafigyelésnek úgy néz ki meglett az eredménye, mivel a frissen megjelent harmadik nagylemez, a Strangers minden szempontból köröket ver elődeire dalszerzés tekintetében. A csapat hatalmas fejest ugrott a 70-es évekbe, aminek köszönhetően a végeredményt igencsak nehéz kategorizálni. Nekem első hallgatás után az jutott eszembe, hogy a múlt és jelen efféle keverékéből a hasonló törekvéseket előtérbe helyező Opeth és Mikael Åkerfeldt is bőségesen meríthetne ihletet. Az erőteljes, modernebb doom riffek között ugyanis a klasszikus rock, hard rock, heavy psych, proto-doom lemezek időtlensége bújik meg improvizációkkal, jammelésekkel, melyek feltételezhetően teljes tudatossággal és mérnőki pontossággal lettek megtervezve. A Strangers hallgatása közben nemcsak Ozzy legendás csapatának másolatát kapjuk, hanem újraélhetjük a Sabbath albumok születésének évtizedét, valamint nosztalgiázva emlékezhetünk vissza olyan csapatokra, mint a Pagan Altar, a Witchfinder General és az Angel Witch. Ennél is tovább megyek: az Obsidian Sea nem másol, hanem a hagyományok teljes eszköztárának igénybevételével egy új klasszikust alkotott. Az albumon található minden dal folyamatos történésként létezik, melyekben minden pillanatban új irányt vehetünk egy szóló, egy akusztikus betét, egy kórus megjelenésének segítségével, mégis teljes egységet alkotnak. Ez a felfogás nagyon hiányzik sokszor a modern metal lemezekből számomra és legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez a banda fogja ilyen szinten visszahozni. Ennek megfelelően ugyanakkor csak annak ajánlható őszintén és jó szívvel az album, aki gyakran kalandozik ezeken az idősíkokon és nem építőipari romboláshoz keres magának aláfestő zenét.




    Az anyagot rögtön egy sláger, a The Birth Of Fear nyitja bólogatós, okkultista feszültségtől rezonáló riffjével, amibe aztán gyorsan beleszövődnek a már említett elemek. A zenekar történetében talán most először érezhetjük úgy, hogy nevüknek megfelelően egy hullámzó, sötét és misztikus tenger tetején lebegünk egy szál magunkban. A súly mellé finom gitárszólókat kapunk és túlvilági hangok is megjelennek az elektronikának köszönhetően. Az Every Heart Hides A Killer hasonlóan 5 perc környékén mozog és jóval doomosabb tempóval vonul végig előttünk méltóságteljesen nagyszerű szólóival és mélabús dallamaival. Az egész anyagon egyébként csak Anton énekhangja az, ami lehetne még ennél is érdekesebb, egyedibb, de ugye ez nem önkéntesen változtatható. Ettől függetlenül mindent megtesz azért, hogy méltó legyen a zenei alapanyaghoz, ami talán pont a harmadikként érkező A Shore Without A Sea esetében a legkézzelfoghatóbb. Epikus doom lemezekről ismert manírok és lassú, masszív nyaktorna izzítja be a dalt, ami előbb NWOBHM csodává növekszik a tempó gyorsításával, hogy aztán kimért, fenséges progresszív kalandozássá csillapodjék. A majd 9 perces szerzemény volt egyébként az, aminek köszönhetően elszántam magam a fizikai formátum megrendelésére… A címadóban az utóbbi évek egyik leghangulatosabb heavy/doom, hard rock szerzeményét tisztelhetjük, a The Demolished Man szembe megy elődeivel és minimalista Saint Vitus, Pentagram módon tér vissza a tiszta végzethez, a The Play pedig megfejeli az egész anyagot 9 perces baljós utazásával és Anton újabb szárnyalásával megfűszerezve.
    A zenekarra korábban is jellemző volt a szép borító megjelenése, de a Strangers révén ezen a téren is sikerült még egyet előre lépni. Az érdekes montázs időtlenséget, rejtélyt és a részletekben rejlő finomságokat sejtet, aminek az kiadvány tökéletesen eleget is tesz. Nem tudom, milyen lemezek kerülnek még elém az év során, de az biztos, hogy a rengeteg fifikás death, black és egyéb brutalitás mellett a Strangers helyet fog követelni magának az év végi listámon.


Depeche Mode Depeche Mode
március 25.