Coven
Jinx

(Nevoc • 2013)
Armand
2019. március 27.
0
Pontszám
8
Az 1960-as évek vége felé alakult amerikai okkult doom, pszichedelikus hard rockot játszó Coven zenéjében a szabad szellem, a szabad szexualitás, a fekete mágia, boszorkányság és sátánista tanok, és hozzájuk kapcsolódó ünnepek megidézéseit hirdette. Tették ezt az emberiség egy olyan örült időszakában, ahol Charles Mansonok és egyéb önjelölt istenségek, álokfutó próféták tomboltak az USA és a világ utcáin, amikre a Vietnámi háború napalm bombázásainak pusztító sikolyai égették rémképeiket.
 

A mára legendává vált zenekar Esther „Jinx” Dawson – ének, Greg „Oz” Osborne – basszusgitáros, Chris Neilsen – gitáros, Rick Durrett – billentyűk és Steve Ross – dobos kemény hangon megszólaltatott pszichedelikus zenei tendenciáival, a mai okkult rock és metal zenék alapjait tették le. 1969-es debütáló albumuk a Witchcraft Destroys Minds & Reaps Souls dalai Jinx kisasszony boszorkányosan mániákus hangjának, feszes, dallamos gitár-riffeinek, valamint a misztikus atmoszférába burkolt túlvilági harmóniáinak köszönhetően mára már a műfaj klasszikusává avanzsált. A rock zene történetében ez volt az az album, amelyen először latin kifejezések, mondatok hangozottak el, mint pl.: „Ave Satanas„. Az album rendesen kiverte a biztosítékot jó néhány akkori vallási felekezetnél, akik ellene valóságos keresztes hadjáratot indítottak, igaz nem túl nagy sikerrel. Legfeljebb annyit értek el, hogy még több ember került a lemez sötét és ezoterikus hangulata, hatalma alá. Sátánista szeánszukat az 1971-ben saját nevük alatt megjelent lemezükön folytatták, ami már kissé lágyabbra, progresszívebbre sikeredet, de szintén jó fogadtatásokat ért el. Csak úgy, mint a három évvel később, 1974-ben érkező Blood on the Snow című harmadik nagylemezük, ami után be is fejezték tevékenységüket. Majd pár évtized múltán, először 1990-ben, majd 2008-ban egy-egy rövidebb időre néhány koncert erejéig újra összeálltak. Ezen fellángolásuk eredményeképp egy a korábban kiadatlan felvételeiket összefoglaló albumot is megjelentettek Metal Goth Queen: Out of the Vault 1976-2007 címmel, amin olyan előadók is közreműködtek, mint Glenn Cornick a Jethro Tull-ból, Michael Monarch a Steppenwolf gitárosa, és az amerikai gitáros/dalszerző legenda Tommy Bolin (RIP).


Sötét pszichedelikus boszorkány ármányaikat néhány év elteltével 2013-as Jinx címet viselő albumokon folytatják, ami címe alapján boszorkány nagyasszonyuk szólóanyagának is tűnhet, és érzéseim szerint némileg visszakanyarodtak debütáló albumuk a Witchcraft ősi gyökereihez, felhasználva mindazon technikai újításokat, amit a mai modernkor zenei, illetve stúdió vívmányai kínálnak. Már nyitáskor egy sátáni szeánsz közepébe csöppenünk, amit Prelude daluk rövidke intró-szerű, misztikus boszorkány áriájával prezentálnak, hogy aztán a nehéz doom riff-diétával megalapozott Out Of Luck daluk ’70-es évekbeli pszihedelikus hard rock vibrálásainak extázisában mi is a szeánsz részeseivé váljunk. Jinx kisasszony amilyen vészjóslóan, olyan élvezetes harmóniákkal teli énekli dallamait. Hangjában épp úgy jelen van a hisztérikus megszállottság, mint a káprázatba ejtő bájolás. Az ezt követő To The Devil A Daughter dalukból jócskán kitűnnek a modernebb goth-metalos megoldások. Az egész nóta egy zord ipariasan lüktető trip kavalkádba van beletéve, ami lázas látomások kíséretében sodor minket át a Danger / Ju Ju Goat disco-pop/rock csillogásának világába. Egy eszméletlen ABBA feeling kópia, amibe démoni boszik riszálják hátsójukat a kéjláz feszes oszlopai előtt.


A Wicked Woman ’13 debütáló nagylemezük egyik slágerdalának őrültebb, okkult punk rock / metalosabb átirata, ami katonás vastagveretes ipari groove-riffeivel rendesen legyalul. Viszont ezzel ellentétben a csembalós, barokk hangulattal nyitó Epitaph inkább egy ördögi funky fuzz kombináció, ami egyfajta felüdülést hoz az előbbi szigorúbb ütemek után. De, hogy ne sokáig örülhessünk ennek a lazaságnak arról a WDMRS pattogós tempójú woodoo törzsi dobokra íródott energikusan vibráló halloween party hangulata gondoskodik. Ekkorra már az okkultista szexuális kéjelgésektől teljesen betépve, harmadik szemünk nyílt tudatállapotára csak még jobban ráerősítenek a Black Swan erősen szivárványszínű pszihedelikus (Hawkwind, Pink Floyd) lebegései, amikre még némi varázsgomba főzetet kortyolva Quick & The Dead daluk felszabadító, a ’70-es évek delejével átizzasztott Hammond orgona, valamint Esther Jinx főboszink Janis Joplinba oltott hangjának hatására mi is a nyúlüregébe bújunk… tudjátok, amelyik leharapja saját fejét. Extázisunk az egekig ér! Megtisztulva, minden érzékeinket felszabadítva, életünk rongyait levetvén állunk önnön, belső sátánunk színe elé. Miközben a háttérből felcsendül az Ave Satanas éteri záró oratóriumában. 
 
Eva, Ave Satanas!


Hogy a Coven-nek mennyire is köszönhető a sötét okkult és sátánsta témák jelenlétét a fémzene kultúrájában, abba most nem mennék bele. Az biztos, hogy hagyományaikkal egy mára meglehetősen virágkorát élő irányzatot teremtettek, aminek sok híve akadt. Még akkor is, ha ezek az egykoron pokoli förtelmeknek ható témák, mai világunkban inkább hétköznapiassá, úgy mond megszokottá zsugorodtak. Talán majd ha egyszer a sátán is neoliberális lesz, akkor újra hiszünk benne. Addig is némi vigaszként szolgál, hogy Esther „Jinx” Dawson a zenekart sorait némileg átrendezve 2017 elején újra életet lehelt a kissé kihűlt formációba (igaz előtte a vegetáló csapat 2016-ban Light The Fire címmel kiadott még egy kislemezt), és az utóbbi években világszerte sorra tűntek fel a nevesebb fesztiválok színpadjain. Hogy lesz-e új album? Arról semmit se tudni. De, ahogy mondani szokás: Az ördög nem alszik!
 


Depeche Mode Depeche Mode
március 25.