Agos
Aonian Invocation

(Satanath Records • 2018)
boymester
2019. április 11.
0
Pontszám
5

    Van Gimot nincs munka hiányában, mivel több bandában is tevékenykedik már évek óta. Nevével összefuthattunk a Virus Of Koch, Acherontas, Cthonic Aura és Devotion Omega zenekarok kapcsán, most pedig ha tetszik, ha nem, Agos nevű egyszemélyes projektjéről fogok nektek prédikációt tartani. Az Agos 2014-ben született meg, neve mitológiai eredetű és azt a személyt jelöli meg, akit megátkoztak, kitaszítottak az ősi istenségek. A dalszövegek terén találkozhatunk természetesen a görög, valamint a sumer kultúra akkori mesehőseivel, akikkel a korabeli népet bolondították annak megfelelően, hogy hithű rabszolgákat gyárthasson belőlük az elit. Gimot a történeteit megfeketedett death metal keretei között tálalja fel a hallgatóságnak, egyszemélyes projekthez és profi zenészhez méltón erőteljes hangzással és egy egészen pofás borítóval megtoldva. A kétlábon ágaskodó szörnyeteg, aminek a fején egy varázslatos lény adja az utasításokat, valamint a Gimot kapcsán felmerült bandák, főként az Acherontas, bizakodásra adott okot az anyaggal kapcsolatban, amire megjelenésekor felfigyeltem már, de valahogy a megismerkedésig a dömpingben nem jutottunk el. A kiadó kissé megcsúszva, de most betolta hozzánk ezt a lemezt is, így elkerülhetetlenné vált, hogy az oroszlán karmai közé kerüljek. A borító egyébként a szintén görög Vamon VII művésznévre hallgató fiatal hölgy munkája, akinek ez az első nagylemezes megbízása és szerintem fogunk még találkozni az alkotásaival képeit elnézegetve


    Biztosan feltűnt a sok szövegelés az írás elején, aminek se füle, se farka, de ez bizony nem a véletlen műve. Mégiscsak van egy minimum, amit illik írni egy kézhez kapott albumról, de ez igen nehézzé tud válni, ha azt a második dal környékén teljes mértékben megunom. Így jártam az Agossal is minden pozitív előjel ellenére, mivel a közel 43 perces anyag dalai időben azért eltérnek egymástól (4-9 perc), de ennél több extrát, vagy bármi kapaszkodót nem nagyon adnak a hallgatóságnak. Modern hangzása, tördelt ritmusai ellenére progresszívnek, technikásnak igazán nem nevezhető, masszává összefolyó sötétsége miatt pedig régi iskolát követő kripta metalnak sem. Talán az ezredforduló környékén születtek hasonló, kissé identitászavarban szenvedő anyagok, amikre éppúgy hatott egy Bolt Thrower, mint mondjuk a Fear Factory.
    A nyitó Through The Strait Of Messina és a Mardyakhor tehát borzalmasan unalmas és monoton, az egy-két témát visszaböfögő gitár miatt, valamint a bugyborékoló hörgés miatt úgy tűnik, mintha beragadt volna a lemez és már a felénél az órámat lestem… Ezek után a 7 perces Trojan Desolation már igazán megváltásnak hatott keleties dallamaival, még ha azokat már hallhattuk más előadóktól jóval kreatívabb felhasználási módozatok mellett. A dal második felében végre kapunk egy igazán erőteljes robbanást is néhány egészen jó témával, hogy azért képben legyünk, ez egy vérbő death metal anyag kíván(t) lenni. A Death To All False Oaths tesz néhány bizonytalan lépést az old school irányba, ami kifejezetten jól áll neki, a hosszúra nyúló Devourer Of Men azonban visszatér a kezdetek lüktetéséhez, szaggatásához, amiből ténylegesen csak néhány erőteljesebb pillanat képes a felszínre törni. A Where Three Roads Diverge inkább a progresszívebb irányba indul el és a benne található misztikus hangulatot árasztó kórus ad neki egy kis plusz ízt, amit még Gimot sem tud teljes mértékben kiírtani az egész anyagot végigbömbölő, teljesen egysíkú hangjával. A záró Glorious Return aztán megint valami indiai, perzsa eredetű bejátszással nyit, hogy aztán egy olyan dalba follyon át, aminek már nem sok köze van ezekhez a dallamokhoz. Hallgatás közben úgy éreztem, mintha magától újraindult volna az anyag, mert ezt már hallottam a lemez elején…


    Ha valakit megátkoztak az istenek, az bizony én vagyok, mert legalább háromszor végigment az anyag a tisztességes írás lehetőségének érdekében. Első alkalommal úgy gondoltam, biztosan nem figyeltem eléggé, pihentessük az anyagot pár napig, aztán majd ütni fog, de a katarzis továbbra is elmaradt. Gimot érzi a death metalt, az biztos, mert nyomokban egész jó megoldásokat is össze tudott hozni, de egy zenekar berkeiben jóval hasznosabb lehet a jelenléte. Ettől függetlenül jó szívvel ajánlom az anyagot azoknak, akiknek annyi pénzük van, hogy teljesen felesleges dolgokra kénytelenek elkölteni, valamint azoknak, akik egy mutatós borítóval többet szeretnének látni a polcukon…


Depeche Mode Depeche Mode
március 25.