Acheronte
Son Of No God

(Satanath Records • 2018)
boymester
2019. április 10.
0
Pontszám
9
    A köztudatban az olaszokat általában impulzív, lobbanékony embereknek tartjuk hangosabb beszédük és számunkra túlzottnak tűnő gesztikulációik miatt, azonban a valóság az, hogy az Appennini-félszigetre már jó ideje befészkelt lakosság meglehetősen harmonikus kapcsolatot ápol hagyományaival és környezetével. Gondoljunk csak bele, mennyi műemléket őriznek meg, melyek jó része például nálunk valószínűleg már egy-egy disznóól hátsó falát képezné, vagy valamelyik oligarchánk díszes villájának alapkövét. Olaszország középső része az olajfák árnyéka alá húzódva lesi sziesztázás közben az azúrkék tengert, miközben mi azon háborgunk, hogy már megint sikerült tíz percet szánni arra a minőségi ebédre, amit a közértben dobott össze nekünk a boltos Erzsi szikkadt zsemléből és a felvágottak királyából, a párizsiból. Erről a nyugodt, békés, időtlennek tűnő vidékről származik az Acheronte néven futó olasz csapat is, akik a gyönyörű tengerparti San Benedetto Del Trono városában tesznek magasról mindarra, amit eddig itt összehordtam. 

    A 2010-ben indult zenekar hozzám került második nagylemeze, a Son Of No God ugyanis egy égő kanóccal a házunkba dobott gyűlöletbomba, ami kíméletlenül nagyot tud robbanni. A közel háromnegyed órás albumon például csak akkor lassulunk le a black metal örvényektől a thrash metal közeli tempókig, amikor néha-néha elfárad Phobos (Luigi Biondi) keze a hamarosan lángra kapó gitárhúrokon, vagy esetleg begörcsöl Bestia (Marco Dal Pastro) izomzata dobolás közben. Az elsőre nincs sok esély, a másodikra meg pláne, hiszen a dobos folyamatosan edzi magát egyéb kompromisszumokat nem tűrő csapataiban, mint az Anguana, Defacement, Precaria, Deathcrush, Prison Of Mirrors. La Morte (Adamo Tirabassi) basszusgitárosnak alaposan feladják a leckét, de az egykori Engram, Necrovomit tagot sem a napozós, sziesztázós fajtából faragták ki az ókori istenek. Már csak a démoni horda lelkét kell előkerítenünk, hogy teljes legyen a kép, hiszen minden gonosz akkor félelmetes, ha saját hanggal rendlekezik. Ezt a posztot az Acheronte esetében Lord Baal (Mario Sgattoni) testesíti meg, bár azt érdekességképp meg kell jegyeznem, hogy a zenekaron belül már többször is változtak a szerepek a hangszereket és az énekesi szerepkört illetőleg, viszont a Son Of No God ennek a felállásnak az agyszüleménye.



    Miután vizuális téren is agresszíven ugrik nekünk a banda dühöngő állatok képében egy vértől tocsogó biblia felett, így könnyűszerrel kitalálhatjuk az olasz brigád témavilágát is, ami nagyrészt a Krisztus lenni gonosz, Sátán lenni jó aforizmára épít. Mindezt epikus hosszúsággal, gyakorlatilag fékezhetetlen dühvel, keserűséggel és ridegséggel átitatva zúdítják ránk már az első, Heralds Of Antichrist esetében, aminek a közepén van egy fél perces szusszanó, de többségében a célja a nyugodt lelkiállapotunk elleni hadjárat, amit sikeresen kivitelez. Az anyag hangzása egyébként nyers, de ugyanakkor erőteljesen megszólaló. Ez a kettősség érvényes a dalok többségére is: visszakacsintanak a korai nihilista mesterművekre, melyeknek szele főként Norvégiából érte őket, azonban mégis inkább a modern black metal vonalhoz sorolhatjuk őket, mintsem az egyértelmű másolatokhoz. Az erős kezdés után a Four Beasts 4 és fél percével találjuk magunkat szemben. A legrövidebb tételnek tekinthető a lemezen, ráadásul a már említett thrash metalig történő lassulás keretében már-már baráti módon veszi kezdetét, hogy aztán Lord Baal morgása, átokszórása és károgása közepette megnyissa a pokol kapuit. A belépéshez azonban a Babylon Unholy Hammer adja az aláfestő ritmusokat, ami szerintem az egész lemez csúcspontjaként szolgál 90-es évekbe visszanyúló masszájával és nagyon is mai, libabőrt szülő kitöréseivel. Erre a dalra még a Mayhem is büszke lehetne. Nem kevésbé pusztító egyébként az utána következő Trascendental Will sem, de annak folyamatos erőszaktevése a hallójárataimat illetően a majd 8 perces dal végére már kicsit soknak tűnt, ide azért kellett volna egy szusszanás.



    A címadó tétel, a Son Of No God azért újra felráz a letargiából, mivel itt nem telnek el hosszú, zakatolással töltött percek az ötletek megjelenéséig. Zaklatott, szétesettnek tűnő, de nagyon is átgondolt szerzeményről van szó rettentően skizofrén hangulattal megtámogatva, ami ismét a modernebb irányba tereli az album folyását. Az egyre fojtóbbá váló lemez a végére tartogatja a kegyelemdöfést a Fall Of Perfection képében, ami 12 percen keresztül sűrűsödik és durvul el annyira, hogy bármely önmaga által túlárazott lelkű tinit képes legyen megállítani az egyedfejlődésben.
    Kifejezetten élveztem az olaszok agresszív oldalának ezt a fajta megnyilvánulását, amit a Son Of No God hozott el békés otthonomba, úgyhogy bátran ajánlom a féktelen pusztítás híveinek, remek témáinak és Bestia önmagában is kegyetlen dobjátékának köszönhetően pedig a death metal felé hajló hallgatóság is megpróbálkozhat vele



Depeche Mode Depeche Mode
március 25.