In Flames
I, the Mask

(Nuclear Blast • 2019)
oldboy
2019. április 6.
0
Pontszám
8

 

Emp
ex-kolléga annak idején írt egy ismertetőt az In Flames Siren Charms című lemezéről, de a 2016-os folytatást, a Battles-t már senki sem kritizálta meg.
Talán nem véletlenül…
Nem mondom, hogy azért, mert rossz album lenne.
Azért nem mondom, mert egyetlen dalt sem tudok róla felidézni…
Lehet, hogy hónapok, vagy évek múlva a friss korongról sem, de egyelőre jól elvagyok az I, the Mask-kel.

Közel sem lett tökéletes, de ezúttal van pár nóta, ami olyan sebességgel száguld, mint a zenekar korai korszakában írt szösszenetek zöme.
Sőt, még minőség szempontjából is közelít a klasszikus nótákhoz.
Én alapvetően kedvelem a középtempós döngöléseket, de szerintem kifejezetten jót tett az új lemeznek, hogy akadnak rajta gyors tételek is!

A nyitó Voices még nem az, ez az említett masszív középtempón zakatol végig, Anders extrémen hozza a verzéket, majd a refrént már dallamosan énekli.
Nem rossz szerzemény, de semmi extra.
Aztán jön a címadó és olyan jólesően száguld át az emberen, hogy ihaj!
Na jó, a refrén ebben is tisztaénekes, tehát nem 100%-osan idézi meg a korai érát, de 80%-osan legalább!
És nekem már ez is elég!



Érzésem szerint egyébként ha akarnák, simán meg tudnák tölteni csupa ilyen nótával a lemezeiket, de nyilván nem akarják.
Mert én úgy hallom, hogy lazán, görcsmentesen gördült ki kezeik közül ez a melodic death metalos stílusgyakorlat.
Ez mondjuk nem meglepő, mégis a műfaj egyik megteremtőjét tisztelhetjük bennük.
Ha nem is ilyen sebes, de elég tempós az I Am Above is, aminek a klipje minimalista, de szuggesztív is egyben. Kimondottan jólesik együtt ordítani Fridén Mesterrel (vagy épp a klipben látható fickóval), hogy „Don’t need your sympathy, I am above”!



A köztes Call My Name is erős darab, és szintén a gyorsabb számok sorát gyarapítja és hozza is azokat a tipikus In Flames-es melódiákat, amiket mindig szívesen hallok tőlük!
Talán nem véletlen, hogy az eddig kihozott klipes dalok a lemez első felében helyezkednek el. És az sem, amilyen sorrendben előálltak velük.
Hisz elsőként a (This Is Our) House jött ki, ami ahogy olvasgatom a „rajongói” reakciókat szinte egyhangú közutálatnak örvend, aztán a die hard fanok számára is könnyebben befogadható I Am Above videója futott be, végül a leginkább a régi időkre emlékeztető címadóé.
Mielőtt rátérnék az „Ez a mi házunk”-ra, érdemes pár szót ejteni az akusztikus gitárral nyitó Follow Me-ről, mert számomra örömteli, hogy ebben a dalban többször is felcsendül ez a hangszer. Régebben használták, aztán mintha kezdtek volna róla megfeledkezni…
Pedig kiváló hangulatfokozó hatással bír!

A (This Is Our) House nyilván több okból is kiveri a biztosítékot a régi rajongóknál. Bár nem is értem, hogy aki csak a régi In Flames-et szereti, meg úgy általában a több évtizede tevékenykedő bandák korai korszakait, az miért hallgatja meg az aktuális lemezeiket, ha úgyis tudja előre, hogy nem fog neki tetszeni?

Mindegy is, az említett dalban végig tisztán énekel Anders, ráadásul olyan változatosan, ahogy még nem nagyon hallhattuk.
Tiszta ügy, hogy nincsenek eget verő hangi képességei, de szerintem a dallamérzéke igen is rendben van és ének-ügyileg is kihozza magából a maximumot, még ha stúdiótrükkök segítségével is.
A másik, konzervatív hallgatók számára szentségtörésnek számító elem a gyerekkórus beiktatása.
Jelentem, nekem ezzel sincs bajom.
Szerintem a giccshatáron belül maradt még ezzel együtt is ez az egyébként frankón döngölő tétel.



Viszont a lemez közepén mintha változnának a hangsúlyok.
Eddig az extrém vokál és a nagyobb tempó dominált, legalábbis egyensúlyban volt a gyorsabb/keményebb és a lassabb/dallamosabb vonal.
A We Will Remember aztán folytatja a dallamos, kimértebb irányt, amire még egy lapáttal rátesz az In This Life, amit gyanítom slágernek szántak, de engem inkább csak émelyít a dallamosság csúcsra járatása. Nálam ez számít igazán nyálasnak, nem pedig a Dream Theater lírai szerzeményei.
Szerencsére a Burn újra gyors és zúzós vizekre evez, nem véletlen, hogy nemrég ehhez is készítettek egy klipet!
A Deep Inside sem fukarkodik az extrém vokállal és a középtempós riffek is szépen radíroznak. De ahhoz, hogy emlékezetes legyen, több kéne!
A szólókat azért szépen odatette a Björn Gelotte/Niclas Engelin páros!


Igaz rájuk nem lehet panasz a lemez egészét tekintve sem.
Viszont Fridén talán itt ereszti meg először azt a kínkeservesnek szánt nyekergését, ami egy időben még az erősebb Flames dalokat is képes volt hazavágni.
Az All the Pain-t, aztán ezzel is indítja, de szerencsére később érkezik egy kis súly is!
A helyzet az, hogy ami Jonathan Davies-nek jól áll, az nem biztos, hogy Anders Fridén-nek is fekszik.
A CD normál verzióját a Stay with Me zárja, amiben újra felcsendül az akusztikus gitár és a hangulatát is jól elcsípték.
A refrén előtti versszak kifejezetten tetszik.

„Open your eyes
Breathe in life
Open your eyes
Breathe in, breathe out”

Ahogy a második, „breathes-es” sorokat mélyebb, más stílusban énekli Anders, az igen tetszetős!
A végére szépen kibontják a nótát, ahogy bejön az elektromos gitár is és komoly húzása lesz az egésznek!
Anders hisztérikus üvöltései is ülnek a végén!

Aki a digipack CD-t szerzi be, az még egy szám erejéig velük maradhat.
A Not Alone-ban az a „mantra” szerű vokalizálás dominálja a verzéket, ami egy-egy sor erejéig felbukkan a „házas” nótában is.
Pofás kis darab, de nem extraklasszis.

Mint ahogy nem az a komplett friss korong sem, mégis per pillanat inkább jólesik hallgatni, mint nem.
Hogy pár hónap, vagy év múlva mit fogok gondolni erről a dalcsokorról, az még a jövő zenéje!


Depeche Mode Depeche Mode
március 25.