Albert Marshall
Speakeasy

(Red Cat Records • 2018)
oldboy
2019. május 4.
0
Pontszám
7.5

 

Ritkán hallgatok instrumentális gitárzenét, a legtöbb gitárhős ténykedése sem hoz igazán lázba.
Ezért nem meglepő, hogy a Fémforgácson sem túl sok ilyen jellegű kritikával jelentkeztem. Igaz, nem is gyakran kapunk efféle lemezeket.
Ráadásul van egy nem túl szép emlékem három évvel ezelőttről.
Akkor bevállaltam egy olyan albumot, amit talán nem kellett volna.
Nekem sem esett jól hallgatni/értékelni, de gyanítom, hogy az előadónak sem esett jól a lemezére adott pontom, illetve a „szöveges értékelésem”.

Most mégis elvállaltam egy újabb gitárlemezt, mert úgy tűnt a stábból senki sem akar rácuppanni…
Márpedig valakinek írnia kell róla!
Nos, én lettem az a valaki.
A Speakeasy az olasz gitáros, Albert Marshall első szólólemeze.
Eddig „csak” zenekarozott, de elérkezettnek látta az időt, hogy készítsen egy vérbeli gitárhősködő korongot Steve Vai, Joe Satriani, Paul Gilbert és Jason Becker stílusában.


Az EP hosszúságú album 8 szerzeményt tartalmaz, melyek közül kettőben ének is hallható, nem is akárki interpretációjában.
Mark Boals hallatja ugyanis a hangját bennük, aki több ismert gitárhős mellett is közreműködött már korábban.
Például Malmsteen-nél is megfordult anno.
Bár vele valószínűleg már nem fog többször dolgozni, hisz a „Mester” az utóbbi pár albumán már mindent maga csinál, beleértve az éneket is.
Albert Marshall becsületére legyen mondva, hogy ő legalább a ritmusszekciót is élő emberekre bízta, ellentétben világhírű svéd kollégájával, akinél dobgép szolgáltatja az alapot…
Simon Dredo basszusozása hallható végig a 30 perc alatt, a dobok mögött pedig többen is ültek, de a dalok nagyját Denzy Novello ütötte fel.
Azt kell mondjam, jó munkát végeztek!



Simon
bőgőfutamai már rögtön a kezdő Butler’s Revenge-ben roppant meggyőzőek!
Az is egyből nyilvánvalóvá válik, hogy Albert tud gitározni.
Sőt, még dalírói vénával is rendelkezik!
Ezt abból szűrtem le, hogy igazából egyik instrumentális tételből sem hiányolom az éneket.
És ez bizony nem jelenthet rosszat!
Az 5 perc fölé kúszó kompozíciókat is sikerült tartalommal megtöltenie, hallani, hogy itt bizony nem ad hoc jellegű improvizáció folyik, hanem szépen megszerkesztett, ügyesen felépített dalokban gondolkodott Marshall.
A Fallen Angel az első vokális nóta, és Mark Boals bizonyítja, hogy nem véletlenül lett belőle ismert énekes!
Erőteljes hanggal, Dio-iskolás énekstílussal rendelkezik.
Igazi hard rock/heavy metal torok ő, akinek a magasabb regiszterek sem jelentenek kihívást.
Persze a kiváló orgánum mit sem érne dallamérzék nélkül.
De neki az is megadatott!
Fogós témákat hoz a Fallen Angel-ben, majd a Tristam Fireland-ben is.


Természetesen Albert nem fukarkodik a virgákkal, csak úgy gördülnek ki ujjai alul a szólók, riffek. És több gitározási technikát is felvonultat a 30 perces játékidő alatt.
Ami bár rövid, de ehhez a muzsikához ideális!
Bár lehet, hogy 45-50 percet is ugyanilyen minőségű dalokkal tudott volna megtölteni, de első nekifutásra rendben van ez így, szerintem dicséretes Albert Marshall önmérséklete!
Az első hét tétel nyomulását aztán képes föloldani a záró, egy percnél is rövidebb, hangulatos szösszenettel!

Nem mondom, hogy a Speakeasy hatására a jövőben gyakrabban fogok gitárvirtuóz lemezeket hallgatni, de aki falja az ilyen albumokat, az nem csalódhat Albert Marshall debütálásában sem!


Depeche Mode Depeche Mode
március 25.