Silver P.
Silver P. (2018)

 

E roppant igénytelen és ronda borító az olasz Silver P. self-titled albumát "ékesíti”. A P. valószínűleg a Pugnale rövidítése, aki a csapat megálmodója.
Ilyet se nagyon láttam még, ami itt a booklet utolsó oldalán olvasható, azaz, hogy Pugnale a családja után közvetlenül saját magának mond köszönetet, vagyis Colombini Roberto-nak, lévén az a polgári neve…
És a Silver P. az ő szóló projektje.

Tehát kb. ugyanaz a szitu, mint Albert Marshall esetében (a kiadó is ugyanaz), csak itt az első track-et kivéve mindegyikben van ének.
Viszont nem egy Mark Boals ismertségű dalnok áll a mikrofon mögött, hanem Alex Jarusso, aki leginkább tribute bandákban énekelt eddig.
A promólap szerint Pugnale célja az volt, hogy a ’90-es évek hard rock, metal hangzását elevenítse fel, olyan zenekarok nyomdokain haladva, mint az Airbourne (akik 2003-ban alakultak… ehhh…), a Dio, vagy épp a Megadeth.
Ergo, hősünk nem akarta feltalálni a spanyolviaszt, nem szándékozott ő semmi újat, eredetit, sajátosat fölmutatni.
Így nem meglepő, hogy semmi olyat nem hallani e szűk 32 perc alatt, amit eddig ne hallottunk volna másoktól.
Ráadásul az itt prezentált nótáknál jobb, ötletesebb, fogósabb kivitelben.

Azért szerencsére nem tragikus a helyzet, a zene sokkal jobban sikerült a borítónál!
Az intróként is fölfogható "mély levegővétel” után sorra érkeznek a tempók és hangulatok tekintetében is elég változatos dalok.
Amik valóban mind zeneiség, mind hangzás terén megidézik a ’90-es éveket.
Sőt, még a ’80-asokat is.



A klipesített Road to Hell-ben (nem, nem Chris Rea feldolgozás!) Alex úgy süvít, mint Axl Rose és Bruce Dickinson szerelemgyereke.
Nem véletlen, hogy egy Iron Maiden tribute bandában is énekel!
És az a durva, hogy még neki is sokkal jobb, erősebb hangja van, mint szegény Blaze Bayley-nek…
Az akusztikus, grunge-os felhangokkal indító Memories-ban nyújtja talán legemlékezetesebb teljesítményét.
Ami aztán rendesen begyorsul, bekeményedik, hogy aztán újra visszatérjen a post-grunge, hard rock mezsgyéire.
Úgy érzem az Alter Bridge sem szégyenkezne, ha ez az ő daluk volna.
A The Net zeneileg és ének-ügyileg is erősen Maiden-es, főleg a verzék idézik nagyon Dickinson Mestert.
Ezzel együtt frankó kis nóta ez, az újkori Vasszűz albumokról amúgy is hiányolom az ehhez hasonló rövid, direkt szerzeményeket.
A Shade in Light meg egyenesen Bruce zseniális szólólemezeit idézi!
Leginkább Balls to Picasso-s hangulatokkal, témákkal operál.


A szintén rövid, sodró lendületű 18-ben Alex egy az egyben hozza Dickinson hangszínét, de a dal riffelése a címéhez hűen Megadeth-es.
Az utolsó tétel zeneileg akár Prong is lehetne…
Egyébként az első pár hallgatás alkalmával még zavart a lemez hangzása, főleg a dob volt olyan, mintha külön életet élne a többi hangszertől.
Aztán megszoktam, mert ebből a szempontból is hozzák a ’90-es évekre jellemző triggerelt hangzást, ami sajnos azóta sem nagyon akar kimenni a divatból.

Szóval aki fölül tud emelkedni ezen a "minimalista” borítón az egy szórakoztató, kicsit nosztalgikus dalcsokrot kap.
Se a hangszeresek, se az énekes teljesítményére nem lehet panaszunk, de kötve hiszem, hogy mondjuk 5-10 év múlva túl sokan fognak majd emlékezni a Silver P. azonos című lemezére…



Silver_P_Silver_P_2018
Kiadó:
Stílus:
Hard rock/metal
Értékelés:
 
Pont
: 7 / 10
 
Külalak
: Szörnyű
 
Hangzás
: Átlagos
Dalok:
1.The Deep Breath Before the Plunge (01:45)
2.Fields of War (03:57)
3.Road to Hell (03:29)
4.Memories (05:03)
5.The Net (04:08)
6.A Shade in Light (03:28)
7.Out of this World (04:17)
8.18 (03:11)
9.Straight at the Heart (02:38)
Írta:
oldboy
2019. május 4., szombat, 22:39
Facebook:
Koncertek
FEZEN Fesztivál 2019
július 24.,
MÁV Pálya
Neurosis, Yob, Negative Approach, Kowloon Walled City
július 24., 18:30,
Akvárium Klub
Iggy Pop, Cruel Hearts Club, Black Bartók
július 24.,
Budapest Park
Skunk Anansie, Holy Chicks
július 31.,
Barba Negra Track
továbbá
© 2001-2019 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.035 seconds to render