Silver P.
Silver P.

(Red Cat Records • 2018)
oldboy
2019. május 4.
0
Pontszám
7

 

E roppant igénytelen és ronda borító az olasz Silver P. self-titled albumát „ékesíti”. A P. valószínűleg a Pugnale rövidítése, aki a csapat megálmodója.
Ilyet se nagyon láttam még, ami itt a booklet utolsó oldalán olvasható, azaz, hogy Pugnale a családja után közvetlenül saját magának mond köszönetet, vagyis Colombini Roberto-nak, lévén az a polgári neve…
És a Silver P. az ő szóló projektje.

Tehát kb. ugyanaz a szitu, mint Albert Marshall esetében (a kiadó is ugyanaz), csak itt az első track-et kivéve mindegyikben van ének.
Viszont nem egy Mark Boals ismertségű dalnok áll a mikrofon mögött, hanem Alex Jarusso, aki leginkább tribute bandákban énekelt eddig.
A promólap szerint Pugnale célja az volt, hogy a ’90-es évek hard rock, metal hangzását elevenítse fel, olyan zenekarok nyomdokain haladva, mint az Airbourne (akik 2003-ban alakultak… ehhh…), a Dio, vagy épp a Megadeth.
Ergo, hősünk nem akarta feltalálni a spanyolviaszt, nem szándékozott ő semmi újat, eredetit, sajátosat fölmutatni.
Így nem meglepő, hogy semmi olyat nem hallani e szűk 32 perc alatt, amit eddig ne hallottunk volna másoktól.
Ráadásul az itt prezentált nótáknál jobb, ötletesebb, fogósabb kivitelben.

Azért szerencsére nem tragikus a helyzet, a zene sokkal jobban sikerült a borítónál!
Az intróként is fölfogható „mély levegővétel” után sorra érkeznek a tempók és hangulatok tekintetében is elég változatos dalok.
Amik valóban mind zeneiség, mind hangzás terén megidézik a ’90-es éveket.
Sőt, még a ’80-asokat is.



A klipesített Road to Hell-ben (nem, nem Chris Rea feldolgozás!) Alex úgy süvít, mint Axl Rose és Bruce Dickinson szerelemgyereke.
Nem véletlen, hogy egy Iron Maiden tribute bandában is énekel!
És az a durva, hogy még neki is sokkal jobb, erősebb hangja van, mint szegény Blaze Bayley-nek…
Az akusztikus, grunge-os felhangokkal indító Memories-ban nyújtja talán legemlékezetesebb teljesítményét.
Ami aztán rendesen begyorsul, bekeményedik, hogy aztán újra visszatérjen a post-grunge, hard rock mezsgyéire.
Úgy érzem az Alter Bridge sem szégyenkezne, ha ez az ő daluk volna.
A The Net zeneileg és ének-ügyileg is erősen Maiden-es, főleg a verzék idézik nagyon Dickinson Mestert.
Ezzel együtt frankó kis nóta ez, az újkori Vasszűz albumokról amúgy is hiányolom az ehhez hasonló rövid, direkt szerzeményeket.
A Shade in Light meg egyenesen Bruce zseniális szólólemezeit idézi!
Leginkább Balls to Picasso-s hangulatokkal, témákkal operál.


A szintén rövid, sodró lendületű 18-ben Alex egy az egyben hozza Dickinson hangszínét, de a dal riffelése a címéhez hűen Megadeth-es.
Az utolsó tétel zeneileg akár Prong is lehetne…
Egyébként az első pár hallgatás alkalmával még zavart a lemez hangzása, főleg a dob volt olyan, mintha külön életet élne a többi hangszertől.
Aztán megszoktam, mert ebből a szempontból is hozzák a ’90-es évekre jellemző triggerelt hangzást, ami sajnos azóta sem nagyon akar kimenni a divatból.

Szóval aki fölül tud emelkedni ezen a „minimalista” borítón az egy szórakoztató, kicsit nosztalgikus dalcsokrot kap.
Se a hangszeresek, se az énekes teljesítményére nem lehet panaszunk, de kötve hiszem, hogy mondjuk 5-10 év múlva túl sokan fognak majd emlékezni a Silver P. azonos című lemezére…



Depeche Mode Depeche Mode
március 25.