Deus Mortem
Kosmocide

boymester
2019. május 10.
0
Pontszám
10

    Nem semmi év volt 2013 számomra black metal szempontból, mivel ebből az évből akad nem egy lemez, ami azóta is rendszeresen tiszteletét teszi a lejátszómban. A teljesség kedvéért: Gris – À l’âme enflammée, l’âme constellée..., Cultes Des Ghoules – Henbane, Plaga Magia gwiezdnej entropii és végezetül a szintén lengyel Deus Mortem, akiknek szinte néhány hete néztem az oldalát, hogy mikor veszik végre elő rozsdás vasvilláikat és tuszkolják gyötrődő lelkemet a pokol legbűzösebb, legforróbb fenekére. Szinte fel sem ébredtem, mikor már a hírek közt szerepelt az új anyag és most már egészben meghallgatható az azóta egyértelműen tíz pontossá nemesedett Emanations Of The Black Light folytatása, a jóval szelídebb címmel bizalmat ébresztő Kosmocide. De ne tévesszen meg ez senkit sem, ahogy a magasztasabb, jóval szebb borító sem, mert a Deus Mortem ott folytatja, ahol hat évvel ezelőtt abbahagyta. A zenekar sajátja ugyanis egy agresszióba, lelketlenségbe kapaszkodó gyilkos black metal, amibe nem szégyellnek lassulásokat sem elkövetni ugyanabban a szellemiségben. A hangzás ismét marha jó lett, kellően torz és aberrált, ugyanakkor utat enged minden apró mozzanat érvényesülésének. Az örvényszerűen beszippantó kátrány mellett még így is megférnek az erőteljes riffek és a klasszikus értelemben vett, rövid gitárszólók is, melyek nemhogy csökkentenék az anyag erőszakos mivoltát, sokkal inkább hozzátesznek a kontraszt biztosításával és hozzájárulnak ahhoz a hanghoz, ami a Deus Mortem sajátjának tekinthető. Nem veszít a végeredmény az ösztönösség érzetéből sem annak ellenére, hogy biztos vagyok benne, itt minden hang gondosan a helyére van illesztve. A precíz tervezés, aprólékosan felépített káosz pedíg sokkal rémisztőbb, mint amit a véletlen tud létrehozni.


    Ha a zenében nem is, azért történt pár változás a zenekar háza táján az elmúlt években, amit érdemes megemlíteni. Amikor először felütötte nálunk rusnya képét a zenekar egy két dalos EP kapcsán, akkor Naga írt róla egy lelkes cikket, amiből megtudhattuk, hogy egy két tagú projektet takar a Deus Mortem név. Necrosodom (ének, gitárok) és Inferno (dobok, a Behemoth állandó ütőse) közös munkája volt a debütálás is, ám utóbbi az évek során lemorzsolódott a projekt mellől, helyére Stormblast került, akinek remek ütéseivel kicsit lassabb formában, de nemrég találkoztam a jól sikerült death/doom metalos Mordor tavalyi, egyébként visszatérő lemezén. A még vastagabb, még összetettebb gitárok Sinister csatlakozásának köszönhetőek, a basszusgitárt pedig Marcin Radecki (L.Th) vette gondozásába, aki korábban az Outre és Sigihl csapatokat erősítette. Immár négy fő kezében volt tehát a folytatás, ami ettől függetlenül egyenes ágú leszármazottja elődjének. A recept változatlan, pusztán az arányokon finomítottak valamennyit és ez nem is ártott ennyi év után.


    Nem is akarok minden puskaport ellőni, megteszi helyettem ezt a banda a játékidő alatt, pusztán pár csemegét emelnék ki a másvilágon tölthető 42 percből. Artem Grigoryev borítóival manapság egész jó anyagokon futottam össze (Baptism, Paria, Sinmara, Shaarimoth), de biztosan találkozunk még az alkotásaival, minden esetre érdemes gyönyörködni a munkáiban, akárcsak a zene által lábaink előtt elporladó zenében. Az átlagosan 6 perc környékén mozgó dalok sorozatát rögtön egy nagyszerű mintavételi lehetőséget kínáló tétel nyitja, a Remorseless Beast összetéveszthetetlenül okádja ránk az utóbbi időben talán kicsit megpihenő lengyel mocskot, ami pár évvel ezelőtt még igencsak a szívünkbe záratta az országot. Szélvész blast beat, földön túli károgás és kíméletlenség jut minden másodpercére. Azt szeretem úgy összességében a lengyel vonal lemezeiben, hogy a hangulatkeltés érdekében sem mondanak le a monumentalitásról, a kézzel fogható kapaszkodókról és a misztikum megjelenéséről. Nem perceken keresztül monoton ismétlődő témákkal kívánnak fotelba szegezni, hanem tényleges dalokat írnak, akárcsak a Deus Mortem. Az erős nyitás után azt hittem például, hogy oké, a minőség adott, de még nem győzött meg, a The Soul Of The Worlds azonban alig néhány másodperces szinti használatával és szintén faroknyi szólójával már kiváltotta belőlem azt az érzést, hogy ezt a lemezt elrontani már nem lehet, maximum fokozni. Az általam a zenekartól hallott dalok közül a legtöbbet mozogja például középtempóban a Sinister Lava, de csak azért, hogy a végére olyan hűvös aprítással érkezzen meg, amit folyamatosan játsszva akár a sörünket is napokig jegelhetjük. Thrash alapokig nyúl vissza a Through The Crown It Departs, majd egy kicsit bepillantást kaphatunk a zenekar által képviselt progresszióba is. Ezt megint nem művészkedős, magamutogatós módon kell elképzelnünk, csak egyszerűen nyugtázzuk hallgatás közben, hogy a srácok istentelen módon ismerik a hangszereiket és máris elkezdhetjük a nyáladzást… Az album legnagyobb dala követi, a The Seeker, ahol ismét egy eddig nem ismert oldalból kapunk éppen annyi ízelítőt, ami nem megy a sötétség rovására: epikus méretű pusztításnak lehetünk fültanúi, ami akár a mennyországban is végbemehetne.

http://www.youtube.com/watch?v=zNdF4J3WdBY&

    Persze ezek után ne dícsérjem agyon őket, amikor a kedvenc tételem tényleges második felvonását hallhatom? Az Emanations Of The Black Light legösszetettebb, legbetegebb dala volt a Ceremony Of Reversin p.1, most pedig itt a második nekifutás egy olyan kántálással, ami újra és újrahallgatásra ösztönöz már napok óta… Az először közzétett The Destroyer zárja a kiadványt, ami természetesen első hallásra meggyőzött, de ugyanakkor egy kis parát is elültetett bennem a kezdeti kényelmesebb, hagyományosabb lötyögésével, aztán körülbelül a felétől jön ismét a libabőr… Ez a dal önmagában kaotikus, de még így is a szinte megnyugtató, levezető szerepe van az album végén.


    Zenekarrá érett a Deus Mortem és tisztességes lemezt hozott össze az elmúlt évek során, úgyhogy nem gyanúsíthatjuk őket semmittevéssel. Én így tudok elképzelni egy végletekig csiszolt, magas minőséget képviselő black metal anyagot 2019-ben, ami éppúgy ragaszkodik saját hangjához, mint a hagyományokhoz. Remek dalokat kapunk teljes mértékben elégséges játékidővel, ami még így is bárkinek megüli a gyomrát, aki nem szereti a műfajt. Év végi listán biztosan találkoztok még vele. Zárásként még egy kérdés, hátha pár hét múlva ez is bejön: Merre jársz, új Grey Heaven Fall???

http://www.youtube.com/watch?v=8eRq_yG5WCk&



Depeche Mode Depeche Mode
március 25.