Az alapvetően elvont témakört, a rémálmokat bejáró Akhlys után ezúttal nem létező istenségekhez folytat imát főhősünk, akik közt természetesen nem a kalotaszegi sakk szakkör védőszentjeit kell keresnünk. Ebben a villágban külön istensége van a rettegésnek, kínnak és gyötrelemnek, de sorolhatnánk hosszasan a szinonimákat is. A már-már átlagosnak mondható háromnegyed óra minden perce, másodperce azt a célt szolgálja, hogy te sokkal hosszabbnak érezd ezt az anyagot és bizony ez sikerül is neki. A Parallax egy indítja el a belső mozit, aminek a vásznán 18 karikás képsorok kezdenek el feltűnni a majd 4 perces intró egésze alatt, de még a Holy Mother Of Terror is ennek a kiteljesedésének tekinthető igazából. Naas hangja nem változott az évek során, továbbra is túlvilági és nagyon gonosz, ami azt sejteti, hogy ő nem szenved, pusztán osztja a szenvedést. A dal gépies zakatolása szinte futószalagon hozza elénk a brutalitást, mintegy hétköznapi árucikket. Ez a kíméletlen gépiesítés ténylegesen a harmadikként felcsendülő Of Harvest, Scythe And Sickle Moon képében érkezik meg hozzánk, amiben felerősödik az okkultizmus hatása is. Nem egy hétköznapi kettős ez a metal világában, mivel itt a végletekig torzított gitár és szinti hangja gyakorlatilag hömpölygő masszává alakulva pulzál, lüktet, miközben egy démon által megszállt masina szisztematikusan, hideg precizitással szedi az áldozatait. Kényelmetlenséget szül első hangjától az utolsóig a leghosszabb dal is, ami maga a címadó. A középtempókkal is kacérkodó monstrumot a Thresher követi, amely szőröstül-bőröstül felfalja az idegrendszert brutális tempójával és súlyával. A dal közepén beugró gitárszólót meghallva szinte már fellélegeztem, de Naas ezt is képes volt az őrületig feszíteni.
Semmivel sem marad el tőle a paranoiás hangulatot árasztó, végzetes csapásokat osztogató The Watcher On The Threshold, így nem is bántam, amikor a Prayer Of Abjection inkább visszatért egy kísértetházba „pihenni”. Gyakorlatilag a Dread Spirit Of The Place című dalt hivatott felvezetni, ahol a drone/doomos lassulásig ugrunk vissza a skálán, egészen a tragikus és felkavaró végkifejletig. Az első hallgatás alkalmával még az sem zavart, hogy a lemezt keretbe záró Parallax II. majdnem ugyan az, mint az első rész, inkább csak örültem, hogy túléltem a találkozást.
Igazán kemény dió lett a Gods Without Name és sokadszorra sem akarja magát könnyen adni. Ehhez bizony el kell zárkóznunk a külvilágtól és én a hangerő feltekerését is tudom ajánlani, ha nem készítünk ki vele másokat, mivel ezek a fantasztikus izgő-mozgó, rezgő gitárok áthatolnak a testünkön és szinte kapcsolatba lépnek vele.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.