Warpath
Malevolent Reprisal

boymester
2019. május 19.
0
Pontszám
10


    Hiába az underground mivolta, bizony az extrém vonalnak is megvannak a maga királyai. Gondolok itt például arra, hogy nincs olyan nap, amikor néhány fiatal vagy épp rutinos róka ne akarna egy újabb black metal hordát alakítani. A fekete fém mellett közvetlenül a deaht metal áll vetélytársként a „melyikből van több banda” versenyben, aminek a rajongók örülhetnek, ugyanakkor a nagy lelkesedés velejárója a tucatzenekarok gomba módra történő szaporodása is. Elég például hírek után kutatni és szinte minden harmadik-negyedik egy old school death cucc megjelenéséről szól, kicsivel ritkább esetben, de így is jelentős mennyiségben modern, esetleg brutális death metalról. A cammogós, vérhányós death mérhetetlen sokaságát amúgy sem tudom néha hova tenni, mert szerintem nincs akkora befogadó közege a műfajnak, mint amennyit kitermel magából. Ennek ellenére évente néhány alkalommal elszórakoztatom magam a vonal kiválóságaival, melyek bizony jelen vannak a metal színtéren, de jóval csekélyebb számban, mint azt gondolnánk. Egy-egy anyagot például név alapján lehet megkülönböztetni lassan, de a kivételek mindig erősítik a szabályt, ilyennek tartom az eddig összesen két nagylemezt megjelentetett ír Warpath zenekart.



    A csapat 2005-ben kezdte meg tevékenységét rögtön egy albummal, amit Gorefare címmel érdemes keresni. A bemutatkozás ugyan nem lett rossz, de a kissé erőtlenebb hangzás és az egymáshoz hasonló dalok még csak egy ígéretet rejtettek magukban az aprításra vágyok számára, ám a 2010-ben megjelent Malevolent Reprisal ideális tüzelnivalónak minősíthető minden tesztoszteron kondér alá. Az alig fél órás anyag összesen 8 dalt tartalmaz, valamint kilencedikként egy rövid Hatebreed feldolgozást is kapunk a végén. A dalok átlagosan 3 perc környékén mozognak, úgyhogy pár másodperces grind gyalázkodásra nem kell számítanunk, pusztán gyűlölettel és erőszakkal átitatott death metal csemegékre rengeteg robbanással és súlyos vonszolással, amik nemcsak a sablonok szintjén működnek a nagyszerű zenészeknek köszönhetően. Az Eoin DunneJoseph Merrimann gitáros páros remekül helyt áll mind a riffek és mind a szólók terén, valamint Eoin Broughal basszusát is épp annyira lehet hallani, amennyire illik egy ilyen anyagban. Graham Dunne (ez a zenekar egy újabb boldog családi vállalkozás gyümölcse lehet) irgalmatlanul szétkalapálja a bőröket és tud izgalmasan játszani, legyen szó géppuskaropogásról vagy lassabb témákról. Persze a gyűlöletbomba nagy része Darren Keogh mikrofonján keresztül csapódik le ránk, mint az őszi harmat és pillanatokon belül a bőrünk alá mászik. Darren övült, hörög és minden lehetséges módon kifordul magából, megsemmisül előttünk, ahogy felhergeli magát az élet valamennyi viszontagsága ellen. Ugyan a tagok nem a technikásságot helyezik előtérbe, mégis nagyon minőségi módon tálalják elénk death metaljukat, amiről igazán dalt sem tudnék kiemelni, mert amikor elkap az „ötperc”, akkor természetesen egészben fogyasztom ezt az instant gorombáskodást.

http://www.youtube.com/watch?v=fBVb-D27UHc&


    Sajnos a banda ezek után csak egyetlen EP-vel adott hírt magáról 2017-ben The Ambience Of War címmel, ami ugyan egész tűrhetőre sikerült, de a nagylemez után eltelt hét év során igencsak átalakult, így a Malevolent Reprisal egyenlőre úgy néz ki, hogy a Warpath csúcspontját és elmúlását is jelenti egyben. Ha nem vársz nagy megfejtéseket és technikai bravúrokat, de nagyon a múltba révedni sem, akkor számodra tökéletes megoldás lehet az anyag felfedezése a death metalra szomjazás állapotának enyhítésére.
Depeche Mode Depeche Mode
március 25.