World Below
Sacrificies To The Moon

(Doom Symphony • 2004)
boymester
2019. május 19.
0
Pontszám
8
    Több nagyszerű bandának köszönhetően az emberek jelentős része még a doom metal jelzőre is hajlamos felfigyelni, ha egy adott csapat svéd gyökerekkel bír, a most terítékre kerülő World Below zenekar valahogy mégis átsiklott a feltűnési rostán és három lemez után eltűnt az ismeretlenségben. Az 1999-ben indult banda pedig igazán termékenynek mondható, ha azt vesszük figyelembe, hogy három egymást követő évben is nagylemezzel jelentkeztek (2004, 2005, 2006). A jelenség még érthetetlenebbnek tűnik, ha a kiadványok minőségét nézzük, ugyanis mindhárom anyag erősre sikerült, még ha nem is váltották meg a világot. Ráadásul a World Below esetében nehéz lenne teljesen egyértelmű utánzatról, kópiáról beszélni, ugyanis az vitathatatlan epikus doom mellett rengeteg minden szűrődött be a zenéjükbe, amit én simán progresszívnek neveznék. Már az első és általam legjobban kedvelt Sacrifices To The Moon is gazdagon van rétegezve izgalmas megoldásokkal, ami azért kevés hagyományos doom zenekarra jellemző. Az alapvetőnek tekinthető riffözön, tiszta ének és fogós dallamvilág mellett szimfonikus, népzenei elemek ütik fel a fejüket hatalmas gitárszólókkal, kórusokkal, néhány tördeltebb szerkezettel, amik bármikor megjelenhetnek. Az átlagosan 7 perc környékén mozgó nyolc tétel természetesen lassú, masszív és erőteljes, valahogy mégis többet adnak a megszokottnál. A folytatásokban ezek az ezközök tovább finomodtak, aminek köszönhetően utolsó anyaguk, a Repulsion már olyan összetett dalokat tartalmazott, mint például a nagyszerű Gilgamesh.



    A legegyedibbnek mégis a debütálást mondanám, mert kezdő bandaként változtattak finoman a klasszikus recepten. Ez a kísérletező kedv már nem is olyan meglepő, ha megnézzük, hogy a trió milyen zenekarokkal áll és állt összefüggésben. Az itt gitáron, orgonán, mandolinon játszó és kórusban éneklő Jonas Kjellgren például megfordult a Scar Symmetry, Dellamorte, Centinex és Carnal Forge környékén, ahol szintén sok szerepben kipróbálta magát, de vendégként hallhattuk már a játékát az October Tide, My Cold Embrace és Hypocrisy anyagokban is. Thrash, death, black kapcsolatok jellemzik Stefan Westerberg dobos életútját is, aki manapság a Skineater nevű halálfém formációban kalapál magabiztosan már évek óta. A legtapasztalatlanabb Mikael Danielsson basszer és énekes volt köztük, akinek mindmáig a World Below volt a legkomolyabb zenekara.
    Az okkult témák és rémálmok iheltte szövegek is adottak voltak a csapat számára, a sikertelenségnek azonban mindig van más oka is azon felül, hogy rossz volt a marketing. Esetükben ez igencsak gyorsan megállapítható: Mikael sokféle énekkel próbálkozik az anyagon, de a hangja valahogy sosem akart a zenéhez illeszkedni a megfelelő módon. Epikus nyújtásai, hajlításai nagyon monotonak, szinte összemosódnak miatta a dalok, de még karcosabb oldalának előtérbe kerülésekor sem tudott igazán meggyőzni. Kellemes orgánuma ugyan nem fülsértő, de messze nem akkora egyéniség, mint amekkorát a műfaj megkövetel és ezen a zenei kalandozások megléte sem tud igazán segíteni. Megvannak a maga pillanatai, például a címadó dalban igazán meggyőzően énekel, de ott is inkább az elkapott dallam az, ami magával tud ragadni.

http://www.youtube.com/watch?v=p08Rf8CEoXQ&


    Negatívumai ellenére mégsem tartom rossznak a World Below munkásságát, sőt, a doom műfaj kedvelőinek mindenképp megismerésre tudom ajánlani. A banda albumról albumra fejlődött, erősödött zene terén, ami érdekes színfolttá tudta volna avatni őket, ám a sors más utat rendelt számukra. Amikor összejött egy európai turné lehetősége az Isole és a My Cold Embrace kíséretében, személyes ellentétek ütötték fel a fejüket a zenekaron belül. Ennek egyik oka a csapathoz csatlakozott Per Nilsson gitáros volt, akinek bevétele nem vastagabb hangzást és több változatosságot hozott, hanem a csapat földbe állását.


Depeche Mode Depeche Mode
március 25.