Rammstein
Rammstein

(Universal • 2019)
oldboy
2019. május 25.
0
Pontszám
-
 

Bő egy héttel ezelőtt Szabó Peti ex-szerkesztőtársam rám írt és érdeklődött, hogy tervezek-e kritikát az új Rammstein-ről, mert neki lenne mondanivalója és összehozhatnánk egy „négykezes” recenziót, amire már volt (ha nem is túl sok) példa a ’forgácson.
Gondoltam, miért ne?!
Ő már múlt hétvégén átküldte nekem gondolatait, de lelkemre kötötte, hogy ne olvassam el a cikk megírásáig.
Így is tettem, bár bevallom, nem volt könnyű, hisz furdalt a kíváncsiság! 😀
Szóval most előfordulhat az, hogy nem egy klasszikus pro és egy klasszikus kontra cikket fogtok olvasni, mert elképzelhető, hogy mindkettőnknek tetszik a friss Rammstein, de az is, hogy egyikünknek sem.
Persze különbség akkor is lesz a két értékítélet között, hisz Peti a zenekar rajongója, én viszont nem.
Igaz, mindig is bírtam, amit műveltek, de rajongásba sosem torkollott a lelkesedésem.
Ennyi bevezető után lássuk a medvét!

oldboy:

A 2019-es év úgy tűnik több, régóta esedékes lemezt fog eredményezni. Elvileg augusztus 30-án, 13 esztendőnyi várakozás után meg fog jelenni az új Tool.
Május 17-én pedig, 10 év hiátust követően napvilágot látott a Rammstein self-titled albuma.
Bár rajongója sose voltam a germán csapatnak, és a német nyelvet sem favorizálom, mégis a Rammstein hangzásvilágához szervesen hozzátartozik az anyanyelv használata, és szerintem nem is ütne akkorát, kevésbé lenne hatásos a zenéjük angol szövegekkel.
Igaz, az első Lindemann korong simán lecsúszott angolul is, de az a Lindemann.
A Rammstein meg Rammstein.
És kb. ezzel a mondattal tudnám jellemezni a zenekar hetedik nagylemezét.
Lévén 100%-os Rammstein esszenciát kapunk 11 dalon/bő háromnegyed órán keresztül!

Jómagam anno harmadik lemezük, a Mutter megjelenésekor figyeltem fel igazán rájuk és azóta követem pályafutásukat.
Talán az első két Rammstein albumot nem is hallottam eddig egészben, de e cikk miatt lepörgettem a diszkográfiát és azt kell mondjam, már azokon is jelen voltak a tipikus stílusjegyek. Ergo, a Rammstein egyedi, markáns hangzásvilága már kezdetek óta létezik.
Elég csak pár másodpercet meghallgatni egy-egy dalukból és egyből rávágjuk, hogy itt bizony a Rammstein szól!
Már zeneileg is megmutatkoznak ezek a stílusjegyek: nagyon egyenes a zenéjük, menetelő tempók, jó adag sampler/szintetizátorhasználat jellemző rájuk.
A zenei alapra aztán Till Lindemann német nyelven előadott minimáldallamai teszik fel a koronát.
Aki énekesként nem keveset fejlődött a kezdetek óta!
Még az eddigi utolsó, 2009-es Liebe ist für alle da lemezükön hallhatókhoz képest is érezni az előrelépést ének fronton.
Gyanítom a nevével fémjelzett project is szerepet játszott abban, hogy arányait tekintve az új Rammstein lemezen nyújtja eddigi legjobb/legszínesebb teljesítményét Lindemann.
A friss nóták tele vannak fogós énekdallamokkal!
Összességében úgy érzem a friss korong pályafutásuk legslágeresebb, egyben legkevésbé metalos eresztése.
Korábban jellemzőbbek voltak rájuk a masszívabb riffek, és a kétlábgép is fel-fel bukkant náluk.
Az új lemezen nem nagyon hallani a duplázót, viszont billentyűsük, a nemrég önéletrajzi könyvet megjelentetett Christian „Flake” Lorenz rég volt már ennyire előtérben!



A nyitó Deutschland rögtön az ő kütyüivel nyit, aztán kapunk egy kis, tőlük nem szokatlan AC/DC-s gitározgatást, majd érkezik Lindemann Mester és az a piszok hatásos, feleselgetős/visszhangos, háttárvokálos verze.
Na, ilyet eddig nem igazán hallottunk még tőlük!
A refrén aztán fogós, nagyívű.
Egyértelműen ez a lemez legmonumentálisabb tétele!
A hozzá forgatott klip meg pláne, ki is verte a biztosítékot sokaknál.
Ugyanis Richard Z. Kruspe és társai készítettek egy majd’ 10 perces kisfilmet, amiben röviden áttekintik a német történelem fontosabb eseményeit.
Nyilván leginkább a haláltáboros jelenetek háborították fel a nagyérdeműt, de akárhogy is nézzük, a németek valószínűleg sosem fogják lemosni magukról a Holokauszt okozta stigmát.
Ezzel együtt kell élniük, sajnos ez is történelmü(n)k része.
A Radio szintén kapott klipet, abban is akadnak provokatívabb részek, a vége felé a Radio Berlin előtt lobogó vörös EU-s zászlók mindenképp azok.
Maga a dal a szokásos, menetelős tempóval hódít, a refrénje pedig slágeres.
A Zeig Dich kezdő kórusa szerintem direkt lett Carmina Burana-s, persze később ez is egy insant Rammstein slágerré növi ki magát.
Azon persze lehetne sajnálkozni, hogy a riff ismerősen cseng a banda korábbi lemezeiről, de fölösleges.
Köztudott, hogy a németek azon kevés zenekarok közé tartoznak, akik pályafutásuk alatt 2-3 riff különböző variációival képesek voltak komplett albumokat megtölteni.

Gyakorlatilag az első három szerzemény igazi sláger, de a negyedikként érkező Ausländer még nagyobb!
Igazi táncba hívó, a csapat korai lemezit idéző nóta ez, a refrénben pedig több nyelven is megszólal Till.
És ahogy a verzékben játszik a hangjával, szinte narrál, azon a kemény r-ekkel operáló hangján, azt ő tudja a világon a legjobban!
A Sex is egy tipikus Rammstein szám, bár ebben egy Depeche Mode-szerű gitártémával kezdenek, majd átmegy a nóta Marilyn Manson-ba.
Nem rossz, de annyira nem is kiemelkedő.
Viszont roppant fogós, könnyen rögzülő dal ez is.
Zsinórban az ötödik!
A Puppe egyértelműen a legbetegebb, legérdekesebb nóta.
A verzében a mesélős, sanzonos hangját használja Till, majd a refrénre megőrül, a la Jonathan Davies.
Sajnos némettudásom csak pár szóra korlátozódik, de úgy tudom, hogy a dalszöveg szerint érdekes dolgokat művelnek itt egy játékbabával…
A Was ich liebe visszafojtott verzéiben annyi apró hangszerelési finomság van, hogy érdemes legalább egyszer fejhallgatón is végigtolni a lemezt.
A refrén epikus, nagyívű, lélekemelő.
Az igazi szépséget a Diamant lírája hozza el.
Úgy látszik, ilyen címmel csakis gyönyörű dalt lehet írni, hisz nekünk, magyaroknak is van egy Gyémánt című gyöngyszemünk.
A Mutter című dal óta tudjuk, hogy a Rammstein a lírai vonalon is tud nagyot alkotni, a Diamant pedig tényleg úgy csillog, mint egy igazi gyémánt!
Egy kis akusztikus gitáros, vonósokkal, samplerekkel megerősített szívhez szóló szösszenet, Lindemann érzelemteljes énekével.
A Weit Weg-ben is hogy játszik már a hangjával!
Ő nem azért jó énekes, kiváló frontember, mert nagy a hangterjedelme.
Bár az évek alatt sokat fejlődött énekesként is, igazi erénye a karizmája, magas előadói kvalitásai.
Flake milyen frankó effekteket tol már ebben a dalban!
Egyébként ez és több nóta is a Paradise Lost elektro rockos korszakát idézi számomra.
A lazább dalok után jól tud esni a Tattoo menetelős riffelése, még akkor is, ha van egy Links 2-3-4 utánérzése a dolognak.
A záró Hallomann bőgős kezdése zsír, ráadásul az első sort még én is értem! 😀
A refrén szövege miatt magamban elneveztem ezt a dalt „Legyen tánc!”-nak… 😀
Alattomos egy jószág amúgy, kimért tempóban kúszik a bőröm alá, de a refénje annyira emlékezetes, hogy csak na!
Sőt még egy agyoneffektezett gitárszólóra is ragadtatja benne magát Kruspe!
Vagy Flake billentyűszólózik?
Nehéz eldönteni, mindenesetre a lemez legsúlyosabb momentumai közé tartozik a szóló, és az alatta masszívan radírozó riff!

Már az első pár hallgatás után is szimpatikus volt számomra a Rammstein régóta esedékes lemeze, de most, túl vagy 10 fülelésen úgy vagyok vele, hogy ez a cím nélküli korong felzárkózott nálam a Mutter – Reise, Reise – Rosenrot „szentháromsághoz”.
Sőt, fogós dalok, okos, finom megoldások tekintetében talán ez számomra a banda főműve…

9/10


Szabó Péter:

A Rammstein egy jelenség. Talán kevés olyan banda van, amelyikre a leghangosabban lehet puffogtatni az unásig ismételt közhelyet, miszerint vagy imádod, vagy utálod. Az a vicces, hogy sok más metal bandával ellentétben, a vagy imádod – vagy utálod állapoton túl a Rammstein rendelkezik egy különleges tulajdonsággal. Ez pedig az, hogy szinte mindenki ismeri. Van még egy fontos jellemzője a germán polgárpukkasztó metalfogatnak. Mégpedig az, hogy ők nem tartoznak semmilyen stílusba. Oké, itt van nekünk ez a Neue Deutsche Härte. Ez egy olyan speciális kategória, ami az olvasztótégelye a Neue Deutsche Welle (német újhullám 1979-re datálható) irányzatnak, az alternatív metálnak, és az elektro-indusztriál elemekkel megfűszerezett groove metalnak. Ha hozzátesszük még, hogy német nyelv, és a koncerten sok a tűz, akkor bumm… megkaptuk a Rammsteint. Ok, lehet, hogy vannak még olyan bandák, akik nagy nyűggel belefeszegethetők ebbe a kategóriába (Megaherz, Stahlhammer) de abban szerintem egyet tudunk érteni, hogy globálisan ezek nem mérvadó pályatársak. Hogy hova is szeretnék mindezzel kilyukadni? Igazából ezek a gondolatok engem minden egyes Rammstein albummal kapcsolatosan oda vezetnek, hogy nem lehet őket általánosságban, egy nagy, gyűjtőstíluson belül, a pályatársakhoz képest vizsgálni és megmérettetni. A Rammstein csak saját magához mérhető. És mint ilyen, a megítélése csak végletesen egyéni és szubjektív lehet. Ezen gondolat mentén jelen recenzió is egy mérhetetlenül szubjektív és egyéni érték- valamint ízlésalapú írás lesz, ami során azt hiszem a legkorrektebb eljárás az, ha egyszerűen megosztom az olvasóval, hogy nekem mi tetszik és mi nem a friss lemezben. Aztán otthon majd mindenki maga eldönti, hogy mit gondol róla…

Általánosságok:

Szerintem a borító tök jó lett, sok mindent bele lehet látni a gyufába. A figyelmemet ennyi ideig egy szál gyufa még sosem kötötte le. Persze ehhez kell, hogy azt a gyufát a Rammstein mutassa fel és máris egészen megtelik értelmezési lehetőségekkel. Eszméletlen, ahogy egy stúdió fejhallgatóban megszólal a lemez. A hangzás ismét zseniális, bombasztikus és kristálytiszta. A klippek ismét csak a megszokott Rammstein hangulatot, finoman adagolt polgárpukkasztást és színpadias megjelenést hozzák, amit én speciel szeretek nézni. Nézzük a dalokat.



Ami tetszik:

A Deutschland és a Radio kettőse nagyon erős nyitás. Igazi patikamérlegen kimért megasláger mindkét dal. Ahogy a Deutschland elindul, azonnal fel lehet ülni a vezérfonalra, nem zökkent ki semmi. Gyakorlatilag a második hallgatáskor már lehet is együtt énekelni Tillel. Himnusznak írt tétel és működik. Egy kiváló kezdés után a Radio tovább emeli a tétet, amire azért az első taktusoknál nem ugrottam fel, azonban a katonásan szögletes kettőnégyekre ráhajlított, enyhén nyúlós refrén levett a lábamról. Olyan érzés, mint amikor egy forró, ropogós pirítósra rákened a vajat. Ráolvad, eggyé válik a két komponens és csorog a nyál. A harmadik Zeig Dich nyitó kórusa ismét egy olyan finomság, ami újdonságként hat a banda eszköztárában. A dal húz, lüktet, a bridge alatt marconára kevert gitárok is igen hatásosak, a refrén pedig természetesen érkezik meg. Azt hiszem kötelező koncertdarab lesz a dal. A Sex igazán pozitív csalódás. A címe alapján valami perverz túltolt hatásvadászatot vártam, azonban a laza rákenrollos’ vonalvezetés, a szinte country-s első gitárhangok nagyon kellemes csalódást okoztak. Az egyszerű refrénre ultrakönnyű felülni, a dal természetesen folyik végig, és igazi pikáns kis fűszerként hat, ahogy Till az utolsó refrén előtti bridge-ben játékosan megbillenti a hangját egy apró vibratóval. Ez a zseniális megoldás minden alakalommal jó értelemben vett mosolyt csal az arcomra. Igazából szerintem ezzel az egy másodperces geggel adta el a banda nekem ezt a dalt. Ezután jön a Puppe… Hát nem is tudom, mit mondjak erre a dalra. Egyszerűen félelmetes. Ahogy lassan felépül Till eddig sosem hallott hisztérikus vokáljáig, ahogy a befejezést eluralja a teljes zenei és vokális őrület, az egyszerűen zavarba ejtő. Első hallásra feltört bennem az “atyaég”, és a “na ne ez már sok” felkiáltás, de valahogy rámnőtt ez az egész. Nagyon megosztó lesz ez a tétel, egészen lúdbőrös élmény érteni, felfogni, belegondolni. Mint amikor olyan dolgot lát meg az ember, amit nem szabadott volna, ami jobb, ha meglátatlan marad. Még is betolakodott a perifériás látásomba és kiköveteli a figyelmem. A Was Ich Liebe dalt gondolom a lemez egyfajta zenei fordulópontjának, amivel a második fele az albumnak elkanyarodik egy lágyabb, a Rosenrot világát idéző mesélősebb irányba. A következő igazán izgalmas dolgot számomra a Weit Weg szintidominanciája hozza el. Egyszerűen imádom, ahogy a modern hangszínek alatt megbújuk a klasszikus Moog hangzás is. Azonnal utaztat, azonnal magával ránt és végigkísér a teljes dalon. A Hallomann laza mesélős, utazós, western beütésekkel megáldott zeneisége tökéletes levezetése az albumnak. Itt és ebben a formában hibátlan tétel, de lehet, csak a teljes lemez kontextusában bír fontos szereppel. Bár azért az elvetemült szintiszóló és a feszesen döngölő gitárok erősen megmozgatják a fejemet, ami után jólesően bólogatok és elégedetten köszönök el az elmúlt bő 46 perc élményeitől.

Ami nem tetszik:

Egyelőre nem igazán tudok megbarátkozni az Ausländer célzottan germán diszkókompatibilis megszólalásával. Ez a fajta Ibiza fíling egy csöppet megfekszi a gyomrom, még akkor is, ha egyébként végigéneklem a dalt. Még is egy kis “ciki hogy dúdolom” érzés minden alakalommal ott van a gyomromban. Amit viszont nem stílusidegen dalnak, hanem egyszerűen gyengének érzek, az a Diamant. Valahogy nem üti át az ingerküszöböt nálam, talán sziruposabb is a kelleténél. A refrén alatt meg állandóan Rihanna – Diamonds dala jut eszembe, ami baj. Főleg úgy, hogy az a dal jobb ennél a kesergős szösszenetnél. A másik gyengécske tétel számomra a Tatto, aminek a szövegét már egy kicsit erőltetetten áthallásosnak érzem. A refrén felpuhulása is egy kicsit megerőszakolt az én füleimnek, ami a verzékben acsarkodóan keménykedő, majd a refrénben siránkozó modern core bandák unásig ismételt receptjét juttatja az eszembe. Ha már keménykedünk, akkor legyen végig tüskés! Ez a felemás köntös szerintem csak gyengíti a dalt.

Verdikt:

Hát persze, hogy a Rammstein nem bújt ki a bőréből! Miért tette volna? Most őszintén… Ki az aki ép ésszel ezt várta tőlük? És mi jogon várta ezt egy markáns imázzsal, megszólalással, zenei motívumokkal rendelkező megacsapattól, akik már messze túl vannak a Mutter, Reise Reise és Rosenrot lemezek jelezte alkotói csúcsponton? Számomra már a 2009-es Liebe ist für alle da is jutalomjáték volt. A friss albumot ráadásul erősebbnek érzem az elődjénél. A jó dalokon felül ez a lemez tele van olyan zenei és produkciós csemegékkel, amik magas újrahallgatási faktorral bírnak. Az olyan megoldások, mint például a Radio effektezett, nagyterű tamütései a dal egy bizonyos pontján, a Zeig Dich élesebb gitárhangzása, az Ausländer amúgy stílushelyes diszkós keverése, vagy a Was Ich Liebe nyitányában megjelenő laposra engedett pergőhangzás és a Weit Weg kevert, sokrétegű szintihangzása egyszerűen megunhatatlan csemegék. Bár meg tudom érteni, hogy ezek nem mindenkinek fontosak, netán nem mindenki hallja ki, vagy tudja, hogy mit kezdjen ezekkel. Azonban számukra is van egy jó hírem: ez a lemez (is) tele van szerethető, énekelhető dalokkal!
Számomra, minden negatívumával együtt is egy kis zenei ünnepnappá vált 2019. május 17.

Produceri munka: 10/10
Összességében: 8/10


Depeche Mode Depeche Mode
március 25.