Hm. Egész jól kezdődik ez az új Machine Head lemez! Már az első albumuk óta várok, hogy végre kiadjanak valami olyan kötetes gyűjteményt, ami felér a debütalbummal. A nyitó tétel középtempós, de a skacok hamar jelzik, hogy itt nem nagyon lesz szó kórusokról, megaszintiszőnyegekről, finom, érzelgős dalokról. Ez a Rob Flynn csóka még mindíg dühös! Benne van a nyolcvanas-kilencvenes évek thrash zúzdája, és most bemutatja, hogyan látja ezt egy kicsikét modernebben. Az első szám finise azért elsöprő. Középtempósan indít, de a vége az hengerel. Aztán itt a második szám, ami egy kicsit meglepett. Mintha valami hasonlót már hallottam volna a Korn-tól, bár az már nagyon régen volt, amikor a Korn a düh ilyenmód történő kifejezésével élt volna. Egy kicsit tovább hallgatva a számot aztán kiderül, hogy itt sem lesz nyálazás! Viszont ez a szám is inkább középtempós volt, mint elsöprő lendületű. És már itt is a harmadik! Ez már egy kicsit gyorsabban indul, aztán megint jöhet a Korn párhuzam egy másodpercre. Nem értem miért alkalmazzák ezeket a „kiállok, nyafogok, aztán durr” hatásokat. Szerintem ezen már rég túl kellene lépni. Aztán végre jöhet a MH védjegyének számító „fuck, what a fuck, never fuck out…” mélyirodalmi kifejezőrendszer. Egészen költői, ahogy a refrénbe beleszőttek egy kis líraiságot. Szerintem az őrült beharangozások után (úgymint, most mindenkinek szétrúgjuk a seggét, olyan jók vagyunk) nem kellene itt dallamoskodni. Ha dallamos zenét akarok, berakom a Luca Turillit. Én a Machine Headtől totál fejlövést várnék, azt, hogy szétba…ák az agyamat. Sebaj, még van néhány szám, hátha… A negyedik tétel újra középtempós (kezdek ingerültté válni). Ez a szám meg olyan, mintha négy narkós hülyülne a próbateremben. Lassan nincs is kedvem továbbhallgatni ezt a lemezt! Ötös tétel. Lassan uncsi, hogy minden szám nyikorgó gitárral kezdődik, kéne inkább ezekből a hanghatásokból egy külön cd-t kiadniuk Persze ez is középtempósnak indul. Eltelt már a számból két perc, és még mindig semmi. Most már tényleg nem értem a koncepciót. Ráadásul most látom, hogy ez a tétel több mint hét perc! Hét percnyi gitárnyikorgatás, suttogó verzékből építkező ordító refrének. Ha jobban összekapom magam, meg keresek három alkoholista havert, akik száz éve még tudtak gitározni, akkor is csak jobbat tudnák összehozni. Most már csak azt várom mikor fog Rob haver sírva fakadni, bár szerintem ezt az albumot ez sem mentené meg. Na szóval nem hallgatom tovább, szerintem ha valaki Machine Head-et akar hallgatni, az keresse elő a gyűjteményéből az első (esetleg a második) albumukat, és sokkal jobban fog szórakozni, mintha ezt hallgatná…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
