A nyolc CD-s Megadeth remastered doboz általam a második legjobban várt kiadványához érkezett. A Youthanasia az után a Countdown to extinction c. lemez után jelent meg, mely a fordulópontot jelentette a Megadeth munkásságában: a komplex trash metáltól elindultak afelé a szikár, de dallamos power metál felé, mellyel a régebbinél nagyobb tömegeket próbáltak megcélozni, ezzel együtt pedig Mustaine a Metallica felé érzett állandó bizonyítási kényszerét is más pályára terelték. A Youthanasia szigorú szövegei ellenére az egyik legderűsebb-melankolikusabb Megadeth lemez. Nem véletlen, hogy bár a lemez borítója morbid és meghökkentő (a felaggatott csecsemők első látásra borzasztóak, ám ha megnézzük arckifejezésüket, mindegyik boldog), a CD fedő fotója egy nevetős, kiegyensúlyozott csapatot ábrázol.
A felállás talán itt volt a legerősebb, a két Dave mellett Marty Fiedman és Nick Menza olyan profi együttest alkottak, mely bármelyik Metallica felállással felvette a versenyt.
A lemezen hallható dalok tobzódnak a jobbnál jobb dallamokban, én talán ezért is szeretem jobban a Megadethet a Metallicánál: egyszerűen erősebbek a dallamok területén. (Persze mások mást szeretnek a metálban). Az album ennek ellenére nem mondható kommersznek, egyrészt a dalszövegek nem éppen az élet happy oldalát mutatják be, másrészt a riffek azért vanak olyan kemények, hogy elriasszák a kommersz-rockhoz szokott hallgatót. Az első szám a címéhez méltó szigorú riffeléssel egybekötött törzsi dobolással indul, melyet remekül old a középtájon elhelyezett dallamos gitárszóló, ami után levezetésként a dobok kongatják a végítéletet.
A második szám a lemez klipdala – nem véletlenül, igazi Megadeth sláger, reszelős, hangutánzó riffeléssel, különleges, szürrealisztikus hangulattal, melyre remekül érzett rá a klip rendezője: mintha csak egy Salvador Dali festményben utaznánk, ahol minden megtörténhet, és semmi sem az, aminek látszik. Az élvezetet a hangulatos szájharmonika kíséret fokozza, a dal végén hatalmas gitárszólóval. A következő szám kezdésénél ismét a dobé a főszerep, melyre lassan úszik rá a gitár, és Mustaine éneke. A dallamvezetésben itt érzek egy kis keleties hatást, ezt gondolom Friedman gitárjátéka hozza, ki tudvalevőleg imádja a keleti zenéket.
A Tout Le Monde a másik sláger-dal a lemezen, igazi borzongató Megadeth lassú-power szám. Ebben Mustaine a melankólia kihangsúlyozásaként néha franciául énekel, hát ahogy olvasom a szöveget, nem éppen egy szerelmes dal, inkább egy könnyes visszatekintés az elmúlt életre.
Az Elysian Fields-el keményebb vizekre eveznek, s bár marad a középtempó, a dübörgő riffelés, és a baljóslatú refrén elég dögöt kölcsönöz a számnak, melyet ismét egy kis herfli szinesít. A szigor marad a következő számban is, talán a verze kicsit dallamosabb, mint az Elysian Fields-é, középtájon ismét remek gitárszólóval, Friedman itt aztán igazán megmutathatta virtuozitását.
A Blood Of Heroes ismét egy dallamgazdag sláger, remek központi riffel és azonnal fülbemászó, már-már túl patetikus refrénnel. A dal szövegvilága később a The world needs a hero lemezen köszön vissza. Ez a dal talán a leg heavy metálosabb a lemezen, talán csak a kemény riff tolja a power irányába. A Family free ismét egy fülbemászó dallamorgia. Remek basszusfutammal indul a szám, mely aztán a háttérben végig kíséri Mustaine-t. No, talán ilyen egy Megadeth szerelmes dal, kicsit szomorkás, kicsit irónikus, kicsit paranoiás, de semmiképpen sem hétköznapi.
A Youthanasia talán a legkeményebb dal a lemezen. No, nem a riffjei, inkább a hangulata és a szövege miatt. A szám egyébként inkább egy lassú, vontatott pszichadelhikus felhangokkal megáldott doomos tétel, kissé egyhangúra is sikeredett, ám a szám utolsó harmadában egy remek instrumentális begyorsulós rész biztosítja a színvonal maradását. A következő szám verzéje ismét visszatér a középtempóhoz, hogy aztán felvezesse a remek refrént, ami brilliánsan illik a mesélős verzéhez. A Black Curtains a Youthanasiához hasonló lassabb, keményebb tétel, szerintem a leggyengébb dal a lemezen. A záró Victory egy kiabálós, punkosabb tétel, melyet egy heavy metálos heroikus szóló tör ketté, ami egy progresszívebb szólóorgiába vezet. A remaster kiadáson közzéadott demo felvételekhez nincs túl sok minden hozzáfűznivalóm, a Millenium of the blind riffje egy az egyben visszaköszön a The world needs a hero lemez 1000 times goodbye c. számában. Nem rossz, ha már plagizál az ember, saját magától tegye. A hangzás igazán jó lett a remasternek köszönhetően, bár az eredeti sem volt rossz, a lemez most azonban megkapta az ezredforduló utáni kötelező dögöt.
Mindent összevetve, a Megadeth ezzel az albummal igazán klasszikusat alkotott, s bár a régi hivők egy része értetlenül állt a dallamorgia és a középtempó előtt, a dalok nagyszerűsége biztosította azt, hogy a lemez 2004-ben is megállja a helyét és példát mutasson a fiatalabb generációnak. Ez nálam, 2004-ben is 10/10-es.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
