Dying Fetus
War Of Attrition

(2007)

crestfallen

2007. június 4.

0

Pontszám

9

Mindenek előtt kezdeném azzal, hogy ez az első Dying Fetus album, ami a kezem ügyébe került, ennek fő oka pedig az, hogy bár régóta szimpatizálok a műfajjal, az egyszerűség kedvéért eddig többnyire a könnyebben befogadható képviselőit választottam inkább. Így viszont Dying Fetusék legalább tiszta lappal indultak nálam, ráadásul nem is rosszul…

Aki esetleg még nem ismerné őket; 1991-ben alakult amerikai death metal bandáról van szó, mégpedig igencsak a kíméletlenebb fajtából. A War Of Attrition már a hatodik nagylemez a sorban, mely majd’ négy év elteltével követte Stop At Nothing névre keresztelt elődjét. Hogy ezt a nem kevés időt mivel töltötték a tagok, az jó kérdés, de annyi biztos, hogy csak jót tehetett az elkészült albumnak.

Igazából nehéz dolgom van a lemez jellemzését illetően, mivel próbálnám elkerülni az olyan közhelyes jelzők használatát, amik hiányában viszont nemigen sikerül leírni magát a tartalmat. Az amerikai death metal, mint olyan, számomra eleve egy különálló műfajnak számít, ami sokszor még csak köszönő viszonyban sincs az európai, rendszerint dallamosabb rokonaival. Hozzáteszem, sokan meg is kérdőjelezik, helyénvaló-e egyáltalán death metalnak definiálni ezeket a bandákat, és én is úgy látom, hogy ha már vérbeli death, akkor az az, amit a Dying Fetus is művel. De írhattam volna akár az ugyancsak amerikai Morbid Angelt, Deicide-ot vagy a Suffocationt is, a stílusjegyek lényegében ugyanazok: megalkuvást nem tűrő muzsika agresszív, földbe döngölős riffekkel és technikás, szélvészgyors dobbal. …És ezzel el is érkeztem azokhoz a kifejezésekhez, amiktől már az elején is óvakodni szerettem volna – hosszú sorokon keresztül lehetne ragozni, de úgyis tudja mindenki, mire gondolok. A War Of Attrition pontosan olyan album, amilyenre a hallgató számít, ha meglátja az előadó nevét vagy ránéz a borítóikra.

Hogy miért 9 pont? Általában azt szeretem, ha egy zene valami újat, emlékezeteset tud nyújtani, és a fentiek ismeretében mondanom sem kell, a Dying Fetusból ez tökéletesen hiányzik, ennek ellenére már az első találkozás során elégedetten nyugtáztam, hogy ez bizony egy kiváló album egy kiváló zenekartól. Üresjáratot vagy kiemelkedő pillanatot nem nagyon lelek a sokadik végighallgatás után sem, valamiért mégis folyton az Insidious Repression és a záró Obsolete Deterrence alatt kapom fel a fejemet. Egyetlen zavaró tényezőként a változatosnak jóindulattal sem nevezhető „éneket” (becsületes nevén hörgést) tudnám megemlíteni, de ezt a problémát néhány meghallgatással sikerült orvosolnom – amúgy is, mint a stílus egy további sajátossága, aligha köthetnék bele…

Összegezve tehát, aki igazán kemény death metalra vágyik, ismerkedjen bátran ezzel a kissé harapós jószággal, én pedig megyek, és beszerzem a korábbi lemezeiket.