Az Ausztrál csapat 1997-ben alakult meg, és ez a negyedik albumuk. Bevallom még sosem hallottam a V.P. egyetlen lemezét sem, és a borító alapján egyből valami Black Metalra gondoltam az északi fajtából. Persze tévedtem, mert a korongot berakva egy nagyon igényes, progresszív Heavy Power muzsika szólalt meg a hangfalakból.
A hangzás lehetne jobb is, eléggé tompán szól a lemez, főleg a gitárok és az ének. Silvio Massaro hangja ugyan nem egetverő, de azért ennél többet is ki lehetett volna hozni belőle, szerintem. Az album összes negatívumát ebben a pár sorban össze is foglaltam. Ritkán találkozni manapság olyan egyedi hangulatot teremtő, kellemes produkcióval, mint ez. A zene progresszív, de nem úgy mint mondjuk a Dream Theatre, vagy a Fates Warning. A leghoszabb szám is öt perc körüli. A lemezen nincs semmi egyénieskedés, inkább a visszafogott progresszivitás jellemzi. A gitárszólók is inkább dallamosak mint technikásak. A két gitáros, Chris Porcianko és Tom Vicur nem virtuózkodik feleslegesen, ám így is sikerült jó pár fogós riffet felpakolniuk a lemezre. A precíz ritmusszekcióról Adrian Alimics basszerosról és Christian Nativo dobosról nem igen tudnék negatív dolgokat mondani. A dalokban a szintetizátor a vezető hangszer, szinte minden szám hangulatát ez teremti meg. Az énektémák fogósak, a refrének pedig már hard rockosan slágeresek. Persze azért a számok többségében megszólal a kétlábgép is, nem valami nyálas csöpögésről van szó, hanem profi, nagyon eltalált kellemes muzsikáról.
A V.P.-ben az a megkapó, hogy nem hasonlít más zenekarokra. Egyéni hangulatú zenéjüket nehéz behatárolni, más bandákhoz hasonlítani. Legyen az Hard Rock, Prog. Metal vagy Power rajongó, minden stílus kedvelője talál a lemezen magának kellemes pillanatokat. Engem meggyőztek.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
