Sosem titkoltam, hogy a doom metal műfaj a szívem egyik csücskét jelenti, hogy ez az idők során miért így alakult ki, arra nem nehéz a válasz; Az elragadó álomszerűséget és az ezzel járó katartikus élményeket véleményem szerint kevés más műfaj tudja ennél hitelesebben reprezentálni …a kérdést pedig mindannyian feltehetjük magunknak, hogy titkon vajon mennyire vágyunk arra, hogy átéljünk és a részesei legyünk egy olyan szürreális világnak, ahol keserű a visszaemlékezés, a felszálló lélek pedig saját magát látja fentről felravatalozni a hitehagyott testének formájában. A kérdés persze költői volt, mert mindannyian vágyunk a valótlan felé… Szóval vonzódásom a doom metalhoz aképpen mutatkozik, hogy egy-egy újonnan megjelenő kiadvány esetében mindig gyermeki mosoly ül ki az arcomra, táplálva azonfajta ambíciókat és reményeket hogy egy igazi gyöngyszemre bukkanok a bizsuk ócska tengerében, ilyenkor vagy hatalmasat csalódik az ember, vagy nem állít fel különösebb elvárásokat a zene iránt, és kellemesen csalódik épp azért, a Silencing the Moments, mely 2007 nyarán került rögzítésre, szerencsére az utóbbi, „pozitívancsalódós” kategóriába esik.
Alanyunk, akiről szó fog esni tehát a franciaországi Lille-ből származó Remembrance, mely formáció mindösszesen két tagot foglal magába, Matthieu Sachs-ot, aki
a ritmusgitárokért és a hörgésekért felelős, valamint Carline Van Roos-t, aki a basszusgitárt, a billentyűs aláfestéseket, a dobot, valamint a női éneket szolgáltatja, ezen kívül a vizualitásért is ez a duó felel, nagyon is jól, teszem hozzá, ugyanis mind a borító, mind a számokhoz mellékelt képek rendkívüli hangulati töltettel bírnak. A zenekar első sorlemeze (a Silencing the Moments a második), a Frail Visions 3 évvel ezelőtt, a megjelenése idején abszolút bíztató kritikákat kapott, nem volt még alkalmam meghallgatni, de ami késik nem múlik.
Egy majdnem tipikus jó és a rossz felállással van dolgunk, annyi különbséggel, hogy messze nem a női énekre van kihegyezve a koncepció, Carlin Van Roos ritkán jut szerephez, akkoris a suttogó éneknél alig hallhatunk többet tőle. Ez végső soron nem is baj, a csak női énekre épülő doom bandákkal már Dunát lehet rekeszteni.
A zenéjüket csak egyszerűen Funeral Down- Tempo-nak nevezi a formáció a legújabb trend szerint, amit megmondom őszintén nem igazán szeretek, a doom valahogy kifejezőbb…márcsak azért sem, mert könnyen össze lehet mosni az ilyesféle kategorizálás alapján az ambient vagy elektronikus zenékkel, lévén hogy sokszor azokat is ilyen megnevezéssel illetik, ez pedig nem lenne ildomos.
A Funeral is megdőlni látszik, a zenére ugyan hangulatilag rá lehetne húzni, ám a felépítés és a dalszerkezetek alapján már nem igazán. A számok kellőképpen ki vannak töltve eseménnyel, a funeral-ra jellemző szellősen ritkás, extra lassú hangszerelésnek itt nyoma nincs, helyette húzós és atomsúlyos riffek gyűrűznek javarészt 10 perces átlaghosszúságban, gyorsabb tempójú dalokat persze kár is keresni…
A lemez a Thief of Light-tal hangol rá a majd egy órás komor lélekvándorlásra rezonálóan szép szimfonikus kezdésével, melyet párhuzamosan csak a haldokló gitárpengetés kísér, a militáris pontosságú dobok pedig már vigyázban állnak…A vérbő gitár pedig berobban Matthieu Sachs erőteljes hörgésével együtt. 7 perc táján elhalkul a robajlás, megszűnik a gitár és csak a selymes aláfestés fut a háttérben, amire a női ének kúszik rá lassan, majd egy újabb tempóváltás után ismét a hörgésé a főszerep.
A These Hallways Are Eternal egy rövidke ambient átvezetés a Fragments komor és szigorú világába, egyfajta fátyol mely elfedi a leplezhetetlen érzelmeket, ugyanakkor a kiszökő könnycseppeket már aligha, melyek megfojtják a valódat..
A One Reckless Sleep-pel már el is érkeztünk a lemezt befejező szerzeményhez, ami kellőképpen át van itatva egy kis Departure korszakból származó Forest of Shadows-zal, valamint egy kis korai Draconian-nal, a napsugarak felbukkanásának esélytelenségével és tagadhatatlan melankóliával, végig, 12 percen át..
A lemez legerősebb szerzeménye, sok tempóváltás jellemzi, esetenként akusztikázással és szimfonikus hidegrázással, ezzel is erősítve a lemez eklektikus mivoltát.
A metalon belül is eléggé rétegzenének számít a doom a hangulatfüggő hozzáállás miatt, így valószínű hogy sokan el fognak menni emellett a lemez mellett is, ám akinek a felsorolt zenekarok jelentenek valamit, azok számára erősen javallott, valahogy úgy mint az antidepresszáns az arra rászorulóknak… Van egyfajta különlegesen abisszális aurája a Silencing the Moments-nek ami rendkívül addiktívvá tudja tenni a hallgatását, persze nyilvánvalóan nem tesz le semmi újat az asztalra, ezt azért elég nehéz is lenne elvárni, ám mindenképpen remekül alkalmazza a Doom-nagyságok összes trükkjét, furmányát, néhol a szépemlékű Saturnus retrospektív érzésvilágát partra vetve…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
