Children of Bodom
Blooddrunk

(Spinefarm Records • 2008)
snecy
2008. március 25.
0
Pontszám
6

Tisztán élnek azok az idők az emlékezetemben, amikor az ember ha meglátott egy metálfejet az utcán, koncerten, iskolában vagy éppenséggel bárhol, az egészen biztos hogy vagy Metallicás, Nightwish-os vagy COB-os pulóverben feszített. Megvallom őszintén, hogy mindezt a jelenséget sosem értettem igazán, másrészt hogy erre a korképre a divat kifejezést illő-e ráhúzni, azt igazából nem szeretném eldönteni, de hogy a marketing és PR-gépezet profin működött akkortájt többek között
a Bodom-taviaknál is, az hét szentség. Nem volt ez annyira régen, valamikor az ezredforduló táján vagy éppenséggel pár évvel utána, azóta a Nightwish és a COB glóriája erősen leáldozott a sikereket követően, előbbi esetben Tarja kiválásával rogyott meg a dolog, utóbbi esetben pedig az enerváltság és végelgyengülés infúzióra kötött állapota győzedelmeskedett, de erről még később.









Ha egy kicsit még folytathatom ezt az öncélú monológot, akkor elmondom, hogy Alexi Laiho-t sem tartottam soha egy jó kiállású vagy épp fotogén embernek, sokkal inkább egy beesett arcú, üres tekintetű manusnak, aki a zenét csakis önnön céljaira használja fel, de kit érdekel, ha egy fasza zenész, aki végsősoron nem véletlenül került fel a világ legjobb gitárosainak listájára? Ezt pedig aligha lehetne tőle elvitatni, főleg amiatt, hogy már tinédzser korában sikerült véghez vinnie zenekarával az alapkőletételt a Something Wild-dal (ami való igaz, az utóbbi 10-12 év egyik legerősebb neoklasszikus elemekkel vegyített dallamos black/death kiadványa volt) és a Hatebreeder-rel. Valahol azóta is ezekből él a csapat, csakúgy mint mi az angolok elleni 6:3-ból, vagy a brazilok elleni kiütéses győzelemből még a nyolcvanas évek derekáról..
A Follow the Reaper-t követően már kevésbé volt gördülékeny a COB henger, a zenekar eközben szerepet vállalt egy Maiden tribute-lemezen ahol véleményem szerint elég erősen szerepelt, majd megjelentették a Hate Crew Deathroll-t és az Are You Dead Yet?-et, mely utóbbi sikeressége ellenére mindenképpen egy közönségmegosztó album volt az addigi szokásoktól eltérő keménységével és egyszerűségével, és hát hazudnék, ha azt mondanám hogy jelentősen változott volna a helyzet a Blooddrunk-kal, az egyszerűség sok helyen tettenérhető a banális megoldásokkal egyetemben, úgyhogy egy újabb olyan albumot köszönthetünk, ahol a rajongók reakciói rendkívül széles skálán fognak mozogni…



A lemez ezúttal meglepően rövid, alig rúg fél óra fölé az össz játékidő, a borító alapját pedig ezúttal is a kaszás halál jelképezi, mint ahogyan azt a korábbi lemezek esetében már megszokhattuk, ennek megfelelően a zene is a már bejáratott alapokat viszi tovább, talán annyi különbséggel hogy a thrash-es aprítások jó néhány szerzeményben felütik a fejüket, ezáltal aki mondjuk a régebbi lemezek hangzását várja nagyívű és szárnyalóan atomdallamos gitárjátékkal, az valószínű hogy csalódni fog, ugyanis jószerivel ha itt valami dallamot hoz, az nem a gitár és nem a vokál, hanem bizony a szintetizátor, sajnos épp ezért talán mondanom sem kell, hogy nagyon kommersz utóízt kölcsönöz a daloknak. Erre jó példa mondjuk a címadó, és egyben megklipesített Blooddrunk, ahol a szintire épül nagyrészt a zúzda, hasonló módon felépítve mint annak idején a Downfall vagy az Angels don’t Kill. Több mint valószínű hogy ő lesz a sokat játszott „potenciális slágerszerzemény”, ami a nagy erőlködésben beszarik ugyan, de az már mellékes, lényeg hogy dallamos legyen megjegyezhető momentumokkal. Aztán vannak itt nekünk thrashes durvulások amik azzal együtt a lemez értékelhetőbb pillanatait hozzák, többek között ilyen a Hellhounds On My Trail egy kis monumentális
háttéreffekttel vegyítve vagy a Done With Everything, Die For Nothing amolyan Kreator-os, Slayer-es, Megadethes modern felelevenítésként, talán ez utóbbinál érzem hogy nincs nyoma a görcsös erőlködésnek aminek sokszor nyögés a vége, a gitár baszott jó dallamokat hoz, komolyan, ha ilyen szerzemények tornyosulnának a lemezen, mindjárt más lenne a leányzó fekvése, mondjuk egy nyolcas…
A Tie my Rope-ot sorolnám még a jobb szerzemények közé, torzított hangeffektekkel kezd, aztán beindul a vágtázás, sok újdonság persze ebben sincs, de azért sokszori hallgatás után is találok benne valami értékelhetőt, ami pozitívum a többi dal silány mivoltát tekintve…kis szólózás és ujjgyakorlat azért felüti a fejét itt-ott, na meg a már elengedhetetlen szintetizátoros printyi-prüntyi.
A meg nem említetett dalok szándékosan maradtak ki a Szaknévsorból, a már elhangzott okok miatt.










A Children of Bodom mára már egy perifériára szoruló zenekar lett, akire kétség kívül már nem kiváncsiak annyian mint néhány évvel ezelőtt, persze a népszerűségük ettől függetlenül csak relatíve csökkent, de azért az is elmondható, hogy a régebben csúnyán fénymásolóként emlegetett zenekarok, mint a Norther, Kalmah, a már átvedlett Archeon vagy a létezését felfüggesztő Imperanon mára már alaposan a fejére nőttek az egykor inspirációként szolgáló zenekarnak, ezt talán nem nehéz belátni, ha az ember a felsorolt bandák kurrens szerzeményeibe belefülel. Mondhattam volna azt is, hogy felmossák a Blooddrunk-kal a padlót, de nem akartam érzéketlen lenni… Elkötelezett COB-fanok a negatív hangvétel ellenére is próbálkozhatnak vele, ők továbbra is megtalálhatják benne a számításukat, mindenki másnak ez csak egy kommersz nudli lesz, mely minden áron arra törekszik, hogy megvegyük..




COB Honlap