A North egy újabb érdekes szelete a számunkra kissé idegen amerikai rock/metal (underground) scene-nek, ugyanis meglepően hallgatóbarát módon nyomják az epikusan építkező instrumentális post-rock muzsikájukat szőrös Arizona-i barátaink, némi shoegaze, indie és ambient hatásokkal vegyítve, az pedig külön öröm számomra, hogy a Ruins azon kevés kiadványok egyike, ami egy európai zenéhez szokott fülnek is kellemesen fog csengeni. Ami pedig a zenekar kiadóját illeti, mindössze egy információkban nem éppen gazdag myspace-es oldal az egyetlen lehetőség, hogy az ember tájékozódjon a protezsáltjukról…ez a jelenség is méginkább nyomatékosítja bennünk, hogy amennyire jó zenét játszik a North, egyenes arányosságban pont ugyanannyira ismeretlen is…hiába, amit a vám hoz, bizony elviszi a rév.
Azt már most leszögezem, hogy ez sem az a kiadvány amit az ember bárhol és bármikor meghallgat, s mint ilyen, a legtöbb hasonló zenéhez hasonlóan keményen hangulatfüggő. Ez volt a helyzet a két évvel ezelőtti Siberia c. lemezükkel is, aminél a Ruins messze koncepciózusabb, kiérleltebb, ezeknek köszönhetően pedig elmerengősebb és elgondolkodtatóbb is. Ami a számok felépítését illeti, vannak hosszabbak és rövidebbek is háromtól hat perces hosszúságig, ám általában a teljesen instrumentális megszólaláson kívül a közös pont az egészen lassú kibontakozás, szellős átvezetésekkel amikben hol előbb, hol utóbb, de eljön az érzelmi és metafizikai mélypont, avagy a talajról való feltápászkodás és az antagonisztikus ellentéttel bíró lehangoló reménysugarak élménye…
Aki mondjuk képben van a This Will Destroy You-val, a Pirate Ship Quartet-tel vagy az Explosions in the Sky-jal, az nagyjából szerintem be is fogja tudni határolni, hogy miről is van szó pontosan. Az elme kristálytisztán kivehető játékai, az utópisztikus dezintegrálódás lehetősége, és minden olyan, ami az emberiséget a nihilista destruktivitásra sarkallja, ha kell, saját maga ellen is, mely hamvaira hull szét…ebből a szempontból a cím nem kicsit találó.
A Black Gate egyszerre tragikus és fájdalmasan szép, tele aggodalommal és kétségekkel, talán rögtön a lemez legerősebb dala. A nyitó szólamok különösen szépek, a súlyosan megszólaló gitár fél perc táján falakat bont, a kezdő dallamokat kapjuk vissza továbbra is, ám iszonyú teherrel a nyakában..
Az Ethereal Uncovering és az Ash a kevésbé finomkodó megoldásokat vonultatja fel brutális és erőszakos riffek formájában, a Nex in March és a Farewell.. ismét a gondolkodóbb oldalát mutatja, lágy akusztikus megoldások, szomorú dallamok és kieletlenség…ám legbelül egy érző valami ami bent marad a zárt ajtók mögött!
A szép, ugyanakkor kissé rendhagyó és experimentális zenék kedvelőinek biztos választás a Ruins, abban biztos vagyok…Ehhez azonban az előitéleteket nem árt levetkőzni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
