Időről-időre mindig rábukkan az ember olyan előadókra, akik valamilyen szinten különleges zenét játszanak, s a különleges és az egyéni közé akár egyenlőségjelet is tehetünk. Valójában arról van szó, hogy általában a képzettársításunk nem hagy cserben, a zenét azonnal be tudjuk tuszkolni a műfaji skatulyákba jóesetben, ám sokszor összetettebb a kép.
Ha kutakodok az emlékeimben, jó pár ilyen zenekarnak a neve beugrik, említhetném a black metal és az elektronikus zenék keveredéséből megfoganó And Oceans…-t mint „különleges” zene, a ma már letisztulófélben lévő, a természet lágy ölén megfoganó Agalloch-ot, vagy a vonóshangszereket alapillérként csatasorba állító Solefald-ot és Tulus-t, de lehetne itt még emlegetni különböző etnikai hatású doom zenekarokat is..
A Souvenir’s Young America mostantól azoknak a zenéknek a táborát erősíti, jelentem, amikre kuriózumként tekinthetünk.
Annyit persze elmondhatok, hogy az An Ocean Without Water egész más miliőből származik, a srácok ténykedésének színhelye Virginia állam, a zene pedig jófajta, néhol filmzenés hangulatú instrumentális post-rock a kiszikkadt vadnyugati vidékeken lépdelve, jópár autentikus megoldással, mint például a Xilofon vagy a szájharmónika szenvedélyes hangjai, a tipikus feszült és parázslóan misztikus vadnyugati dallamokkal karöltve.
A Souvenir’s Young America zenéjére maguk által bevallottan is nagy hatással volt többek között a kortárs amerikai próza egyik jelentős alakja, Cormac Mccarthy, valamint Lovecraft, ( a sejtelmes és néhol horrorisztikus hangfoszlányok sokszor megjelennek ám a dalokban), akit senkinek sem kell bemutatni, valamint jó néhány író, akik valószínűleg egy biztos táptalajt szolgáltattak zenéjük mondanivalójában, illetva annak inspirálásában.
Egyfajta látlelet ez egy olyan istenverte elhagyatott vidékről, ahol a szél görgeti a szájbalökött ördögszekeret, a szalon korhadt bejárati ajtaja nyikorog és sír a már rég eltávozott utolsó vendégek után, a nap szárította kövek visszavágyva az égbe magasodó lánchegységek egy darabjai lennének újra, az indiánok pedig a lenyugvó laplemente utolsó fényfoszlányaiban tábort verve ősi rítusok monoton zaját hallatják..
Kedvenc szerzeményeim a Mars Ascendent és a
Blood Alone Does Not A Father Make, hangulatilag olyan szinten durvák, hogy aki ezekben hibát akar keresni, az nem normális.
Nagyon el tudnám képzelni ezeket a hangulatfoszlányokat mondjuk a Call of Juarez c. játék aláfestő zenéjeként..
Szerencsére túl sokat üllepednie nem kell ezeknek a daloknak, akik fogékonyak az ilyesfajta hátborsózást kiváltó invenciózus zenére (no meg akik Western-fanok), azok örülhetnek mint majom a farkának. Jól el lehet benne merülni nyakig, majd néha feljönni ebből az állapotból a víz felszínére, s alábukni újra…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
