Azt hiszem a kísérletibb hangvételű fekete fémre éhes társaságok előtt nem kell különösebben ismertetnem a norvég Emancer munkásságát és jelentőségét, de mivel olyanokat is érinthet a cikk, akik csak most ismerkednek a csapattal (vagy a műfajjal), így némi bio- és discográfiát megosztanék a nagyérdemű előtt. A csapat 96-ban alakult Sogn nevű kisvárosban, eredetileg Utumno néven, melyen két demót adtak ki szerzői kiadásban, majd nevet változtattak az első albumuk megjelenésével egy időben, mely a hangzatos Utopian illusions címet kapta és 2001-ben lepték meg vele a világot, korántsem volt rossz anyag, és némileg fel is keltették az érdeklődést a kísérleti hangvételű zenékre éhes közönség előtt, de ahogy ők is – így azóta mi is tudjuk – nem volt az igazi. Zeneileg és tudás terén egyaránt érlelődtek a dalok, mássá lett a koncepció és sorra gyártották az egyre erősebb és magával ragadóbb nagylemezeket; The Human Experiment (2003), Invisible (2004), The Menace Within (2005) és végül a kritikánk tárgya. Folyamatosan más és más kiadóhoz szerződtek le, de csak egy korongos aláírásokkal újra tovább álltak. Átestek tagváltáson is, ám ez korántsem törte le vérengző agyaraikat, a hangzás (igencsak erőteljes és élő) ellenére, pedig ez bizony egy koncepcionális digitális zene, amiben ugyanannyi jelentősége van az élő hangszereknek, mint a számítógépnek, a billentyűknek, vagy éppen a samplereknek. Csapjunk is bele, had repedjenek a diódák és kisült fázisok!
Az Emancer zenéje nehezen megfogható, áthatja a kozmosz és a gépek hada, a misztikus füstök és szimbólumok tékozló jelene. Hogy mégis csak valamiképpen kategorizálni tudjuk, olyan nagy nevek mellé köthetőek, mint a svájci Samael (de annál élőbb), mint a szintén norvég Satyricon (első sorban a Rebel Extravaganza ipari megoldásaival mutat párhuzamot, de a Twilight and Randomness korántsem militarista hangvételű), és megemlíthető még a megint csak norvég Mayhem (ahol is a Grand Declaration of War koronggal mutat komoly hasonlóságokat).
Most már könnyebb elképzelni?
Nem?
Na jó, akkor még1x!
Szóval olyasmi zenéről van itt szó, mely erőteljes gitárokkal építkezik ipari és elektronikus alapokra, amikre károgás és a legkülönbözőbb dallamos vokálok feszülnek rá, az egészben érezni a világűr és a kozmosz délceg szelét, ahogy valami meghasad a távolban, aztán semmivé lesz. Nos, az Emancer zenéje éppen ez a semmivé levés, és létezés közötti pár perc intenzív adaptációja, és Heidegger forogna a sírjában… A dalok többsége hangulatos, itt-ott progresszív elemek kerekednek felül, ahogy a billentyűk is szépen lépkednek és egész varázslatos hangulatokat varázsolnak a rideg és kimért zenére, amely néhol iszonyat gyors, máskor szaggat, pattog vagy éppen a leglassabb fázisba kapcsolja magát vissza. Ez a több mint egy óra különleges meglepetéseket tartogat, annak, aki a műfaj szerelmese, degeszre lett tömve a korong furcsa (már-már avantgárd) megoldásokkal és gyönyörű kitisztulásokkal, hihetetlenül durva és romboló (szinte már régi Gorgoroth szerű) beindulásokkal. A gitárok a melodikus death metáltól egészen a kásás black metálig mindent játszanak, közben szólókat, dallamos kiállásokat kapunk, s néhol még a thrash metal is szerepet kap egy-egy riff erejéig. A hangzás nagyon korrekt, a külsőségek egyszerűek és erősen rájátszanak a Rebel Extravaganza megoldásaira, a szövegek pedig elgondolkodtatóak!
Mivel lehet zárni egy ilyen lemez kritikáját? Azzal hogy a befogadón múlik az értelmezés és egy örök szerelem érzése? Azzal, hogy egy hihetetlen koronggal lett gazdagabb a zenei világ? Azzal hogy hallgass bele, majd vedd meg, mert érdemes? Mindegy melyik zárást választom, engem meggyőztek a norvég srácok, oly annyira, hogy magabiztosan adom ki a maximális pontszámot és merülők el ebben a földöntúli csodában!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
