Kublai Khan TX

Absolute (2019)

A Kublai Khan kijött a harmadik lemezével nemrég. Viszont még előtte, nem a megjelenés kapcsán mentek a hírek, hanem egy bizonyos pereskedés volt a főtéma. Történt ugyanis, hogy egy 1985-ben alapított szintén Kublai Khan nevű zenekar beperelte őket, névlopás címszóval. Amit amúgy a Megadeth-et is megjárt Greg Handevidt alapított. Egyébként én is csak utána olvasás után tudtam meg ezeket, szóval a szándékos névlopás és károkozás, amivel vádaskodtak, szerintem kicsit erős kijelentés. Főleg egy olyan zenekartól ami a 87-es bemutatkozása óta csak egy két számos demo-t adott ki, az aktivitása kb a nullával egyenlő. Így feltehető a kérdés, hogy miben is történt károkozás? A texas-i srácok beadták a derekukat és nevet változtattak, egyszerűen egy TX-et biggyesztettek a nevük után, mint Texas, nagyon kreatív. Ezt most akár egy nagy bemutatásnak is lehet értelmezni. Ki tudja? A lényeg, hogy a perelők megkapták amit akartak, a két zenekar meglett különböztetve és közben kijött az új lemez. Azt, hogy ki melyik félnek ad igazat, pedig döntse el maga.

Akármennyire is jónak tartom a texas-i négyesfogatot, valahogy mindig az volt az érzésem velük kapcsolatban, hogy egy féllépéssel le vannak maradva a színtér többi “A” kategóriás, hasonszőrű bandájától. Még úgy is, hogy nekik ez a harmadik lemezük, míg akikre én gondolok, Knocked Loose vagy Jesus Piece, járnak maximum kettőnél. Ennek ellenére az első EP-n kívül, amit most önkényesen nem is számoltam a lemezek közé, mindegyik kiváló anyag. Harmadik nekifutásra sikerült viszont, a legjobban oda tenni magukat.

A kezdő Armor of Goddamn, a már hagyományos, kb egy perces “fel spanolós” daluk, amiből minden lemez elején található egy. Nos aki nem hallott egy előzetes számot sem, az már itt is biztos lehet abban, hogy ismételten nem kell attól rettegni, hogy az innováció éles karmai közé kerülünk. Viszont cserébe felkészülünk, a tesztoszterontól bűzlő, következő 25 percre. A Boomslang tovább folytatja azt az ajtórugdosást, amit a kezdő dal elindított. Tökéletesen prezentálja azt amiben a legjobbak, a kiváló tempóváltásokat és arcszaggató breakdown-okat. Az Us & Them egy szokványos, hardcore-tól megszokott keménykedős nóta, Matt Honeycutt épphogy nem mászik az arcunkba, üvöltözés közben. A másik klippes szám, a The Truest Love a lemez leghosszabb dala. Amiben Matt a vége felé egy érdekes ének megoldást is alkalmaz, persze csak hozzá képest érdekeset. Matt dalszövegei továbbra is személyesek, küzdés az élettel, túlélés, le lépett apa, szétesett család, de mivel hardcore-ról van szó a lényeg mindig az, hogy álljunk fel és gyerünk tovább, addig amíg tudunk. A Self-Destruct-ban, mint egy igazi texas-i, aki elől el vették a steak-et, bömböl a basszus. A Lower Level pedig egy váltófutás, a gyors és középtempós részek között. A szám közepén lévő pillanatnyi megállás, pedig csak fokozza a hatást. Most sikerült nekik a legerősebb dalcsokrot összerakni, szinte minden dalban van egy kiváló riff, vagy megjegyezhető momentum.

Lehetne tovább cifrázni de felesleges. Ez nem egy túlbonyolított zene, nem is akar az lenni. Egyszerű és őszinte, nem kell túlgondolni semmit, csak hagyni, hogy a földbe döngöljön a remek témáival és kiváló hangzásával, na meg a teljesen szimpatikus attitűddel, amit képvisel. Szóval aki kedveli a modern hardcore-t vagy éppen most szeretne ismerkedni vele, ez a lemez tökéletes kiindulópont. Asszonyverő trikót fel és lehet menni betonozni meg falat bontani. Aki élőben is kíváncsi milyen amikor megrázzák a texas-i pofonfát, annak nincs más dolga, mint November 19-én ellátogatni a Dürer Kert-be. Ahol a Deez Nuts, Lionheart és még mások társaságában fognak pusztítani.