Kvelertak ▲ Planet of Zeus ▲ Blood Command ▲ Budapest, Dürer Kert, 2020.03.10.

A Kvelertak az egyik kedvenc zenekarom, így amikor bejelentésre került a turné nem volt kérdés az ott létem. Igazából egyáltalán nem érdekelt, hogy kik csatlakoznak a bandához. Ennek ellenére azért kíváncsi voltam, hogy kik lesznek „méltók” ama nemes feladatra, hogy „bemelegítsék” a közönséget. Amikor bejelentették a neveket, semmivel nem voltam közelebb a megoldáshoz (méltó vagy nem méltó), mivel egyik csapatot sem ismertem. A kíváncsiságom, illetve az ismeretlenség aztán tetteket szült, melynek eredményeként mind a két előzenekarból felkészültem a koncert napjáig.

A Bergen városából származó Blood Command-al, már akkor nagy bajba kerültem, amikor a wikipedián elolvastam a deathpop kifejezést. Na mondom, még egy új stílus, amiről fogalmam sincs, hogy mit jelenthet. Aztán amikor belehallgattam a csapat hangzóanyagaiba, cseppet sem tűnt olyan bonyolultnak a dolog. A csapatot, ha nagyon skatulyázni akarom, akkor odatenném ahhoz az illusztris társasághoz, akik ügyesen keverik a stílusokat, viszont az intenzitás a HC/punk csapatokat idézi. Olyan nevekre gondolok, mint a Raised Fist, a Gallows, a Turnstile vagy éppen a napokban új albummal jelentkező Code Orange. Nekem a Blood Command ebbe a körbe tartozik (elnézést a deathpop rajongóktól). Közös még ezekben a csapatokban, hogy egyszerűen nem létezhetnek intenzív előadás és egy kiváló frontember nélkül. A csapat minden tekintetben eleget tett az elvárásaimnak, a lemezek intenzitását élőben is sikerült hozni. Kiemelném Karina Ljone énekesnőt, aki a színpadon mintha nem is ugyan az az ember lett volna, mint aki a koncert után a pólókat árusította. Tökéletes frontember, és több férfitársam elbújhat a kb, 45 kg-ja mögött a színpadon. Érdemes velük megismerkedni!

Amikor az athéni Planet Of Zeus-ba először belefüleltem otthon, akkor szinte már meg sem lepett a minőség. Az utolsó két lemez, amit eddig megismertem, egyöntetűen erősek a stílusukban. Nem tudom mi van a görögöknél, de nagyon erős a színtér. A stoner vonalra ez különösen igaz.  Az 1000mods, a Tuber, a Void Droid vagy a Nightstalker csupán az a néhány név, akiket ismerek, de igazából, ha a youtube feldob valami bandát a stílusban az is szinte biztos, hogy legalább átlagos, Itt azért sejtettem, hogy nem fogok élőben sem csalódni. Elárulom, nem is kellett. Rendben volt a zene, az előadás, és a színpadkép is. Szóval itt most nem nagyon volt negatívum. Őket is, de bármelyik másik említett csapatot szívesen megnézném élőben, de az igazi élmény az lenne, ha egyszer a hazájukban csípném el valamelyiket.

A norvég Stavanger várósából származó Kvelertak munkásságát szinte a kezdetektől nyomon követem. A szinte azért helytálló, mert a 2010-es bemutatkozást megelőzően szerintem nálunk csak egy két kivételezett hallhatta a saját kiadásban, 2007-ben megjelent Westcoast Holocaust-ot. Alapvetően vevő vagyok a stílusok házasítására, így amikor először meghallottam a 2010-es, a zenekar nevével fémjelzett stúdióalbumot, szerelem volt első hallásra. A csapat élőben is bizonyított számomra, amikor a Converge turné előzenekaraként láthattam őket. Aztán a Turbonegro és a Carpathian Forest zabigyereke cseperedett és én egyre jobban megszerettem a kölköt. A zenei skála kiszélesedett és már nem volt sok értelme a stílusmeghatározásnak, a csapat pedig egyre népszerűbb lett a rajongók körében.

Ilyen előzmények fényében azért egy kicsit meglepett az énekes Erlend Hjelvik távozása. Már az első találkozásunkkor is bizonyított a banda élén, de aztán a csapat első főzenekaros itthoni bulija után – ami azt A38-on volt 2014-ben – igazán úgy éreztem, hogy nála ideálisabb frontember nincs a csapat számára. Akkor úgy gondoltam, ezt nem lehet űberelni élőben, így a Nattesferd turnét kihagytam (a Metallica előtti fellépés meg számomra nem volt releváns, nekem nem elég a kedvenc bandámból 30 perc). De Erlend Hjelvik ment, és a helyére Ivar Nikolaisen került, akinek a neve The Good The Bad and The Zugly-ból lehet ismerős (nagyon király csapat az is, érdemes csekkolni, ha szereted a jófajta északi örömzenélést pl. Turbonegro, The Hellacopters). Így újra Kvelertak koncertre „kényszerültem”. Azt, hogy kíváncsi voltam nem írja le jól a múltbéli helyzetet. Az új album megjelenése némi megnyugvást jelentett, mert az idén napvilágot látott Splid zseniálisra sikeredett. De a Kvelertakra, ha jobban belegondolok ugyan az igaz, amit a Blood Command-nál leírtam, ha nincs egy jó frontember, akkor mehet a kukába az egész. Itt azonban erről szó sem volt. Játszani meg, bármit lehet egy hibátlan életműből.

Bár az új album turnájáról volt szó, azért a Rogaland + Crack of Doom kezdésben így sem mertem volna reménykedni. A lemezkezdő nóta is zseniális, de a hanghordozókon a Mastodon-os Troy Sanders-el megtámogatott Crack Of Doom már most a legnagyobb Kvelertak slágerek között van nálam.

Aztán következett a Meir lemez számomra egyik legnagyobb favoritja, a fergeteges klippel megtámogatott  Bruane Brenn. Itt aztán már teljesen felszabadult a közönség, ami aztán a koncert végéig kitartott.

Régen láttam ennyi sört a levegőben, de itt még ez sem zavart. Főleg azért, mert Kvelertak bármilyen elemet csempész a zenéjébe, akkor is a egy rock’n’roll zenekar marad. És akkor jöjjön az új frontember Ivar Nikolaisen méltatása. Az interjúk alapján szerénynek tűnő srác a színpadon grindcore ütemben pörgő Axl Rose-á változott. Az ember konkrétan minden szám alatt meghalt a színpadon. Ha a szívemre teszem a kezem akkor azt mondom, hogy olyan lendületet kapott tőle a Kvelertak, ami új magaslatokba repítheti.

Itt aztán nem lehetett ok panaszra. Az új albumról 7 nótát is eljátszottak, de minden korszakot alaposan megidéztek. Nem is spóroltak az előadással, ha jól számoltam másfél óra közelében járt a koncert hossza.

Számomra a nyilvánvaló slágerek (Mjød, Bråtebrann) mellett a legjobban a majdnem nyolc perces új lemezes Fanden ta Dette Hull! taglózott le élőben. Itt még szembe tűnőbb volt a Kvelertak erőssége, amit Lénárd Laci a nevemben is megfogalmazott az új lemez Hammer-es kritikájában. A megállapítás lényege az volt, hogy ennél a bandánál soha nem lehet tudni mi következik, a csapat játszi könnyedséggel és természetességgel vált Thin Lizzy-s ikerharmóniából thrashbe vagy éppen black metalba. Ezt hallani kell, nem lehet leírni! Mint ahogy azt meg látni kell, amikor a koncert végén a csatakra izzadt frontember a pólójából a szájába csavarja az izzadtságot és megissza.

Év koncertjét hirdetni lehet márciusban? Nem tudom, de ha lehet, akkor ez az volt. Én megint nem megyek egy ideig Kvelertak-ra, mert ezt nem lehet felülmúlni. A csapat a színtér egyik legjobbja. Zseni lemezen, zseni élőben. A frontember pedig nem is lehetne jobb helyen.

A fotókért köszi Máté Évi, a koncertért köszi Hammer!

augusztus 07.,
augusztus 12.,
augusztus 13.,
augusztus 16.,