Nem elég, hogy a szeptember 13-a idén péntekre esett, de aznap Ray Luzier dobos két zenekara is megjelentette aktuális nagylemezét. És a recenzió szerzőségi adataiból láthatjátok, hogy nem a KoRn, The Nothing-járól fogok most írni. Hanem a KXM harmadik soralbumát veszem górcső alá. Ez a csapat ugye a King’s X-es Doug Pinnick, a leginkább a Dokken-ből, illetve a Lynch Mob-ból ismerős George Lynch és Ray Luzier szerelemgyereke. A három arc itt örömzenélést folytat lemezről-lemezre. Pár hét alatt szokták fölvenni albumaikat, a dalok pedig tele vannak improvizációkkal. Előzetesen azt nyilatkozták, hogy a Circle of Dolls eddigi pályafutásuk legerősebb, legszínesebb alkotása. Jó-jó, mindenki az aktuális lemezét tartja a legjobbnak, szóval ezen a dumán meg sem lepődtem. És bizonyos szempontból fedi is a valóságot, mert valóban változatosra sikeredett ez a korong. Viszont harmadik nekifutásra már várna valami újdonságot az ember. Nos, az ezúttal sajnos elmarad. Aki hallotta az első két lemezt, az gyakorlatilag ezt az újat is hallotta. Persze a magas minőség ezúttal is adott, tehát igazán belekötni nem tudok a Circle of Dolls-ba, maximum annyit tudok fölhozni negatívumként a zenei stagnálás mellett, hogy megint túl hosszú lett a lemez. Még a kettes Scatterbrain-nél nem éreztem problémának a 60+-os játékidőt, most kifejezetten soknak tartom ezt a 67 percet. Ezért csak mérsékelten tudok lelkesedni az album iránt.
Nem túl meggyőző számomra a kezdő, keménykedő War of Words. Ennél akadnak jobb nóták is a lemezen. De úgy tűnik ők bíznak ebben a dalban, hisz az album végére ennek, az eredetinél fél perccel rövidebb „radio edit” verzióját tették. Mondjuk lehet, hogy külföldön, főleg az USA-ban műsorra is tűzik, itthon viszont max. valamelyik netes rádióról tudom elképzelni, hogy lejátssza. Nyilván nem rossz dal ez, a Pinnick-től megszokott háttérvokálok nagyon rendben vannak, továbbá Ray is sokkal izgalmasabban üt itt, mint a KoRn-ban, Lynch pedig megereszt egy komoly szólót. A Mind Swamp is a zenekar keményebb, betegesebb oldalát domborítja ki, viszont nekem bejön ez a néhol kimondottan Alice In Chains-es súlyosság. Ezek a riffek simán kigördülhettek volna Jerry Cantrell műhelyéből is. Tehát morózusan, már-már metalosan indul az album, aztán a címadó tételtől kezdve egyre finomodik az összkép és megyünk át szépen dallamos hard rockba. A Circle of Dolls-ban a dobszerkó mellett előkerül a konga is és hihetetlenül izgalmas dolgokat üt Luzier! A cinezései élményszámba mennek. Igaz, a sound-ja nekem annyira nem jön be, lehetne sokkal természetesebb a dobhangzás. Persze így is lejön, hogy egy roppant ügyes, technikás ütős ő, aki a KoRn-ban nem tudja kiélni magát. A lebegős Lightning-ban is érdemes csak az ő játékát figyelni. Zseni a fickó! Persze a többiek sem kutyaütők, nagyot alakítanak ebben a pszichedelikus szerzeményben. És ezek a háttérvokálok továbbra is kiemelik Doug-ot a mezőnyből. Az énekhangja, teljesítménye alapján meg nem mondanánk, hogy túl van már a 70-en! Ha rajta múlik, szerintem rendben lesz a régóta esedékes új King’s X lemez! Remélhetőleg Ty Tabor és Jerry Gaskill is legalább olyan jó formában van, mint ő!
A Time Flies a kedvenc dalom a lemezről, egyben ez a legslágeresebb tétel is. A refrénje aranyat ér! És annyira felszabadult, pozitív, vidám hangulata van, hogy csak na! A szólórész is pompás, van egy latinos, mondhatni Santana-s lüktetése a dalnak. Ez a későbbiekben is megfigyelhető, csak Lynch jóval technikásabb szólókat ereget, mint a jó öreg Carlos. A Twice-ban a verze alatti torzítatlan gitárpengetések kicsit megidézik a Stairway to Heaven-t. Szerintem manapság a rockszíntéren Doug szán leghangsúlyosabb szerepet a háttérvokáloknak. Már-már a The Beatles-ön is túltesz e téren. Én nem bánom, mert egyrészt jól csinálja, másrészt ezzel elég egyedivé tudja formálni csapatai hangzását. A Big as the Sun verzéiben a taps is ritmushangszerként funkcionál, ez is egyre kevesebb zenekarnak jut eszébe napjainkban! A gitárszóló alatt újfent annyira ízesen üt Ray, hogy öröm hallgatni. Nem semmi dobtémával indul a Vessel of Destruction. Mivel maga a nóta nem túl nagy durranás, így Ray dobolása a legemlékezetesebb benne. Az A Day Without Me az első és egyetlen szám, amiben felbukkan az akusztikus gitár. George játéka és Pinnick énekdallamai miatt a kezdés elég blues-os, de hamar bedurvul a dal, hogy aztán a verzékre újra visszatérjen az akusztikus témázgatás. Hasonló receptet követ a Wide Awake, ami a lemez egyik legsötétebb tétele. Hangulatos egy darab, kétségtelen! Én azt se bántam volna, ha ez zárná a lemezt. Egyrészt van egy ilyen záródal jellege, másrészt az azt követő szerzemények inkább technikai szempontból számítanak említésre méltónak. Mint dal, kevésbé acélosak.
Szóval a harmadik KXM album bár nem rossz, de nem is kiemelkedő. Aki kedvelte az első két korongot, annak ez is tetszeni fog, akinek viszont azok nem jöttek be, fölösleges is próbálkoznia a Circle of Dolls lemezzel. Nekem alapvetően tetszik amit itt hallok, de többet vártam volna tőlük így harmadjára. Ezért kevesebb pontot adok erre, mint amennyit a Scatterbrain-re adtam két éve. Arra azért nagyon kíváncsi vagyok, hogy a King’s X új lemeze legalább ennyire erős lesz-e! Mérget nem vennék rá, viszont örülnék neki, ha minimum ilyen jó, de inkább jobb lenne!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
