Lacrima Mortis
Posthumous

(Talheim Records • 2020)
boymester
2020. december 15.
0
Pontszám
8

Közeledve az év vége felé azt hiszem nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez az esztendő a jól és kevésbé jól sikerült visszatérésekről, folytatásokról szólt, de azért akadtak új versenyzők is szép számmal. Ilyen például a brazil Lacrima Mortis nevű formáció, akik külsőségekben és zene terén is megadták a módját a bemutatkozásnak nemrég megjelent Posthumous című nagylemezükkel, amin a death/black/doom metal műfajok metszéspontján kívánnak letelepedni. A három stílus az ő esetükben tökéletesen megállja a helyét, ennén nem nyújtanak kevesebbet, de igazán többet sem. A lemezen sorakozó dalok tökéletesen megfelelnek a baljóslatú, koromsötét borítónak, ami élőben furcsa módon kevésbé mutatós, mint a képen, mivel jóval sötétebb még az itt látottaknál is. Mondhatnám, hogy biztosan valami fiók alján porosodó promós lemezt küldtek meghallgatásra, de a Talheim Records kiadványainál ez még sosem fordult elő. Pont azon szűkös csapatot erősítik, akik nem papírtokban, színes nyomtatványokkal mellékelik a kiadványaikat, hanem mindig eredeti anyagot küldenek tokkal (vonóval) egyetemben. Na mindegy, így is kifejezetten örültem a kis példányszámban megjelent bemutatkozásnak, mivel ha egyedinek messze nem is nevezhető a Posthumous majd 50 perces dalcsokra, csalódást keltőnek sem nevezhetném.

De nézzünk is rá kicsit közelebbről erre a sötét csuhásokból álló alakulatra.

Történetük nem olyan rég, 2016-ban kezdődött, egy évre rá pedig már egy izmos EP-t is megjelentettek Oparte Mortem címmel. Erről a kiadványról a címadó tétel a nagylemezre is felkerült sereghajtóként, ami semmiképp nem mondható feleslegesnek, mivel jobb minőséget képvisel felvétel tekintetében. A zenekar tagsága viszonylag állandónak mondható, viszont a felvételek után Scavenger (Aroma De Saturno, Desperate Soul) távozott a dobok mögül. Utódot gyorsan találtak a helyére, így most Priest Condemned üti a bőröket a zenekarban. Őt olyan bandák környékén találhatjuk meg, mint a Cerebral Cannibal és a Volkmort. Énekesként Dread (Desperate Soul) gondoskodik a valóban mély, túlvilági hörgésről, a riffeket pedig Baud és Requiem (Dying Embers) szállítja megbízhatóan. A basszust a szintén barátságos nevű Reverend Reaper szolgáltatja. Károgást elvétve találhatunk csak az anyagon, a black metalt egyedül az időnkénti gyorsabb tempó, valamint a megkérdőjelezhetetlenül sötét hangulat szolgáltatja. Ha pedig már hangulat, akkor meglepő, hogy Fernando Nahtaivel billentyűs csak vendégként van feltüntetve az anyagon, mivel háttérben úszó témái, zongorabetétei rengeteget tesznek hozzá a végeredményhez. Érdekesség, hogy a banda ötlete és a csuklyás kivitelezés egyébként Requiemtől származik, aki már vagy tíz éve kitalálta ezt a projektet, ám különböző okok miatt nem tudott belevágni. 2016-ban aztán minden megváltozott és a zenekar a viszonylag gyors bemutatkozást annak is betudhatja, hogy több dal kezdeménye már korábban is létezett.

Hangzás tekintetében nagyon rendben van az album, erős, mély és depresszív, egyedül a basszus tűnik el néha a vastag gitárszőnyeg alatt. A lemez egységes színvonalon sorakoztatja fel búslakodó tételeit, ami ebben az esetben épp akkora hátrány, mint előny, mivel a dalok egy idő után nagyon összeolvadnak, kevés sajátosságot mutatnak fel annak ellenére, hogy három stílust is megjelöltek inspiráció gyanánt. Tempóváltások ugyan szinte minden dalban történnek, de a gyors részek inkább szolgálnak díszítő elem gyanánt és hamar visszatérünk a szokványos doom cammogáshoz. Ez egyáltalán nem baj, mert ebben a közegben működik igazán a hörgés és a háttérben úszó, baljós hangulatot árasztó dallamok is. Nem véletlenül lett a leghosszabb, leglassabb szerzemény az abszolút favoritom a lemezről: a Words Of Blood egyedül mászik 10 perc fölé.

Nem rossz lemez tehát a Posthumous, de death/doom színtéren nézve erősen átlagos és kevés meglepetést tud nyújtani. A műfaj rajongóinak ettől függetlenül simán ajánlott.