Lamp of Murmuur
Saturnian Bloodstorm

(Argento Records • 2023)

Crissz93

2023. március 21.

2

Pontszám

9.5

Murmuur lámpása – akár egy 70-es évekbeli csehszlovák bábrajzfilm címe is lehetne, amelyre manapság rárakódott egy jó adagnyi szentimentális naivitással megküldött nosztalgia. De itt nem erről van szó, hanem a modern black metal egyik állócsillagáról, pedig a Lamp of Murmuur mindössze 4 éve bombázza a hallgatókat a jobbnál jobb kiadványokkal. Ennek ellenére sikerült a legnagyobb nevek közé verekednie magát, ami már önmagában nem kis teljesítmény. M. a fő agytröszt, az ő agytekervényiben lógnak a vérszívó denevérek, amelyek vezérlik megátkozott kezeit hangszerkezelés közben. 5 demo, 3 megosztott kiadvány, 1 EP és ezidáig 2 album volt emberünk neve mellett. Rangot, elismertséget elsősorban a korai demokkal szerzett M., amiknek a hossza simán albumstátuszba kellene, hogy emelje ezeket a véresszájú éjszakai lényeket. Nyers, lo-fi black metal, sokaknak még a hátán is feláll a szőr, ha meghallják ezt a stílusmegjelölést, és akármennyire is kedvelem a hentespulton sorakozó fekete kéményfüsttől kormos demokat, albumokat, valahol megtudom érteni a fenntartásokat. Ez azonban nem az a kiadvány, és nem az a projekt. Egy teljesen más megközelítéssel nyúlt M. ehhez a stílushoz, ami az utolsó albumon is így volt. A rajongók egy elég jelentős változásnak lehettek fültanúi: a hullafesték mellett megjelent a hajlakk és az ásítozós vámpír életérzés. A post-punk/goth rock stílusokkal megküldött részek nem mindenki tetszését nyerték el, én azonban egy nagyon izgalmas iránynak gondoltam. A folyamatosan tisztuló hangzás pedig már ott tart, hogy simán ejthetjük a nyers, de még csak a lo-fi megnevezést is. A Saturnian Bloostorm egy újabb oldalát mutatja meg a Lamp of Murmuurnak, amit március 26-tól megtapasztalhatunk az Argento Records jóvoltából.

Természetesen ezúttal is M. kezel minden hangszert, ezek a hagyományos hangszerek mellett billentyűt is jelentenek, de aggodalomra semmi ok. Nem viszi túlzásba M. a dolgot és kordában tartja a villanycigányt. Mulatós helyett skandináv behatásokkal tarkított Lamp of Murmuur lemezt hallhatunk a Saturnian Bloodstormon. Ez már csak azért is érdekes, mert emberünk a világ egyik legvalószerűtlenebb helyéről eregeti a télifagyis gitártémákat. Los Angeles nem az első hely, amikor azt a szót hallom, hogy velőtrázó, mizantróp black metal. Azonban nem szabad bedőlni a sztereotípiának, a Hollywood felirat árnyékában ott vannak hőn szeretett pantomimvikingjeink, miközben komor arcot vágnak a 45 °C-os hőségben. A Maleficentt erre egy nagyszerű példa, de mintha egy kicsit elkanyarodtam volna a lényegtől, szóval vissza a lámpásunkhoz. A Conqueror Beyond the Frenzied Fog 7 perces tétele enged be minket a kaliforniai Blashyrkh birodalmába, mert bizony ez a tétel úgy kezdődik, olyan riffekkel, mint amikor a korai Immortal legszebb napjait élte.

Mindezt egy nagyon hangulatos, halk pengetés töri meg, hogy utat engedjen a középtempós vágtának. Mindent tisztán hallani, ugyanakkor hamisítatlanul black metal hangzása van a lemeznek. A károgás a varjúszakosztály legkifejezőbb temetőbrigádját erősíti, mindig kedveltem M. stílusát és ezen szerencsére nem is változtatott. A dobolás organikus, naturális megszólalású. Nem ő számít a Lamp of Murmuur albumokon a főszereplőnek, de nem árt párszor csak a dobokra koncentrálni. Intrikákat, okos megoldásokat és ízléses cinjátékot találunk az alapvetően nem túlbonyolított ritmusképletekben. A Lamp of Murmuur egy nagyon erősen gitárcentrikus projekt és ez ezúttal sincs másképp. Minden a baszó, emlékezetes, szinte dúdolható riffekről szól, amelyeket sokszor áthat egy enyhén melodikus megközelítés. Noha ez utóbbi talán ennél az albumnál inkább háttérbe szorult, itt sokkal nagyobb szerepet kapott az európai, azon belül is a skandináv stílus. A Hymns of Death, Rays of Might több mint 7 perces játékideje jó ha a felének tűnik, annyira profi a dalszerzés, változatos a témázgatás. A Lamp of Murmuur azon kevés black metal projekt egyike, aki tisztában van azzal, hogy mennyire fontos könnyen megjegyezhető, menő ugyanakkor a stílusba illeszthető gitártémákat írni.

Ezért is mondom azt, hogy még mindig egy Lamp of Murmuur albumról beszélünk, csak az egésznek adott az alkotó egy északi ízt, ami egyáltalán nem áll rosszul. A gyakori tempó és ritmusváltások állandóan azon vannak, hogy megtartsák a hallgató figyelmét és mindezért a jutalom az, hogy fogós gitártémák karcolják fel a hallójáratainkat. Az eddigi lemezekre is jellemző volt a 10 perchez közeli játékidő és ott is a felének éreztem a dalok hosszát a játékosan gonosz témázgatásoknak köszönhetően. Az első pár demon hallott nyers hangzásnak itt már hűlt helye, kifejezetten erőteljes, energikus frekvencián szólal meg a Lamp of Murmuur. Itt is az Immortal korai lemezit tudnám felhozni példának, azoknak az egyenletesebb, arányosabb megszólalású verzióit képzeljük oda a Saturnian Bloostormba. Ha valakinél csakis a hófödte sarkkör reprezentálja a black metal esszenciáját, de mégis érez magában késztetést a jenki black metal szcéna megismerésére, akkor ennél jobb beugrót keresve sem találhat. Kellően zenei, zord, ugyanakkor szórakoztató lemezzel lesz dolga. Ez egy olyan black metal lemez, ami nem feledkezik meg a metal részről sem. Sok esetben a monoton, egy riff/dal megközelítés átbillenti a dolgot az ambient zenék területére. Itt szó sincs ilyesmiről, kapjuk az arcunkba a pofátlanul fasza riffekte jobbról-balról. Ha a már említett Hymns of Death, Rays of Might tétel végét nézzük, akkor epikusságot, szépséget és győzedelmeskedő finálét is kapunk a sunyin csilingelő billentyűk és a magasztosan gonosz témáknak köszönhetően.

Szóval megcsinálta a Lamp of Murmuur a magnum opusát? Itt jön be az egyéni ízlés kérdése. Aki szimpla black metal rajongó vagy csak szereti a minőségi fémzenét nagyon könnyen hiheti azt, hogy igen ez eddig a legkiforrottabb és legjobb lemeze M.-nek. Akik viszont a kezdetektől követték a tevékenységét a projektnek, azoknak lehet talán egy nagyon minimális hiányérzetük vagy csak az az áporodott naiv nosztalgia beszél belőlük, amiről már megemlékeztem a recenzióm kezdeténél. Mint ahogyan a híradó után nézhettük azt egy tál kásával a kezünkben…és igen hiányzik az a kása is a kezemből, jobban mondva a hangzásból. Nem sok, semmi szín alatt nem szeretném elfojtani ezeket a témákat, de jó lenne minimálisan sistergősebb textúrában hallani őket. Recsegjenek, ropogjanak a gitárok, vágja a fülemet és legyen benne gyilkos hajlam. Itt egy kimunkált, kovácsmester által készített penge a választott fegyver, ami nemes és csillog, látni saját magunkat a tükröződésében. Mégis halálosabb volt az a kicsit rozsdás, egyenetlen élű bárd, amit olyan erővel suhintottunk meg, hogy jobbra repült a fej, balra meg a virágszál az özvegynek.

Aki szeretné hallani is azt, amire gondolok, az fülelje meg a Melancholy Howls in Ceremonial Penitence, vagy a The Burning Spears of Crimson Agony demókat, de a Heir of Ecliptical Romanticism is jó példa lehet. Erről jut eszembe, hogy a végtelenül minimalista portréborítót is lecserélődött egy sokkal magasztosabb hangvételű, ugyanakkor gyönyörű festett alkotásra. A témavilágul szolgáló vámpír nekromantika is már távolinak tűnik innen nézve. The times they are a changin’… Igen tudom, hogy fokozatosan, lépésről lépésre ez detektálható volt mindazok számára, akik nyitott füllel hallgatták az összes eddigi anyagát M.-nek, már a Submission and Slavery is egy jóval letisztultabb hangzású. ám kiváló album volt. Ezt tudom elmondani a Saturnian Bloostormról is, noha itt nincs más zsánerekkel való kísérletezés. A végén azért csak győztek nálam is a témák és a nagyszerű dalszerzés, ment is a nagyon magas pontszám, de azért egy porszemnyi savanyú utóíz mégiscsak ott van abban az elvesztett fél pontban. Ez szerintem nagyjából csak engem fog egy nagyon minimálisan birizgálni, mert egy bivalyerős black metal albumot tett le az asztalra M. és egyáltalán nem leszek meglepve, ha jó sok év végi listán ott szerepelne a neve…joggal.