Le Chant Noir
La Société Satanique des Poètes Morts (2021)

Az igen ígéretesen csengő Le Chant Noir nevével már volt szerencsém találkozni a 2017-es Ars Arcanvm Vodvm címet viselő debütáló albumuk kapcsán, de a roppant színes és gazdag kínálatdömping miatt komolyabb ismeretségre nem került sor köztünk. Ezt az egyértelmű hiányosságot az idén októberben megjelenő La Société Satanique des Poètes Morts címet viselő második nagylemezzel korrigáltam. Bevallom, bábeli zűrzavar áldozatává estem, mert a banda nevéből, számcímeiből biztosra vettem, hogy ismét egy remek francia kiadvány fogja bővíteni eme nagyszerű stílus táborát. Meglepő, de a 2016-ban alakult koven székhelye Rio de Janeiro-ban található! A nyelvi homály egy kis kutatómunkával tisztázódott is. A La Société Satanique des Poètes Morts egyfajta szójáték és utalás Peter Weir 1989-es Holt Költők Társasága, azaz ezen értelmezésben Sátáni Holt Költők Társasága. Az album legtöbb dalszövege olyan 19. századi francia költők verseinek a feldolgozása, mint Charles Baudelaire, Arthur Rimbaud, akik erősen vonzódtak az okkult tudományokhoz, vámpírizmushoz, sátánizmushoz. A sötét, francia kabaré hangulatot tükröző maszkok mögött pedig sokat látott muzsikusok rejtőznek. Jelesül: Lord Kaiaphas – ének (Thokkian Vortex, ex-Ancient), Malphas – gitárok (Mysteriis) és Mantus, aka Marcelo Vasco – ritmusgitár, dob, ütős hangszerek, billentyűk (The Troops of Doom, Patria, Mysteriis). Akik nemkevesebbre vállalkoznak, mint progresszív és klasszikus zenei elemekkel ötvözött fekete fémet döfjenek egyenesen a hallójáratainkba.

Az előző album szín- és stílusvilágával szinkronban lévő borító azonnal megnyert. Tetszik, hogy van egy folytonos, jellemző vizuális összhatás a lemezek között. Ezt a megoldást mindig is értékeltem. Egy átgondolt, művészi koncepció meglétére enged következtetni. Van elképzelés, van irányvonal, amibe beilleszkednek majd a kiadványok. Úgy látom, hogy a csapat sokat ad a vizualitásra. Jól is van ez így, hiszen zenéjükben is egyfajta színpadiasságot közvetítenek. Sokan ezt üres dolognak tartják. Én úgy vagyok ezzel, hogy a művészi összkép része. Ha néha túlzóan teátrális is tud lenni, akkor is szórakoztatás a végső cél. Viszont, ez esetben az elismerésre méltó külcsín egyenrangú a belbeccsel is.

A Messe Noir orgona-harmonika nyitánya után bele is csapnak a Le Vampire taktusaiba, melyből ismerős Dimmu Borgir, Cradle of Filth, Dissection, Ancient (mi más?) ízek tódulnak a fülünkbe. De a magasröptű filozófiai megközelítéssel, a „félig üres, félig teli pohár” örök szimbolikájával élve, nem arra koncentráltam, hogy mi az, ami hiányzik, hanem mi az, ami megvan. A dallamos gitárt és éneket a vámpírok által oly kedvelt orgona- és billentyűtémák teszik teljessé. Egyfajta síron túli romantika képének a hangulata tükröződik vissza. Kaiaphas érdekes, változatos ének szekcióját női narráció teszi még izgalmasabbá. Kell is itt ez a női energia. Kívánja is ez a fajta zene ezt a megoldást. Még ha sokadjára eljátszott dolog is, cseppet sem zavaró. Egyébként korrektül felépített. Van eleje, magaslata, és egy necromantikus billentyűtémával kiegészült lezárása is. Egyébként ez abszolúte érvényes a korongon található többi tételre is. A Priére á Satan a Pokol urát dicsőítő melodikus szerzemény eleget tesz a szimfonikus black metal jelzőnek. Mind zene, mind szöveg vonatkozásában engem a millennium előtti romantikus sátánista muzsikáira emlékeztetett. Egy korai rémfilm képkockái nyomán a dal vizuális támogatást is kapott. Viszont, a sokadjára felcsendülő Oh Satan, nekem túl sok volt. A Nuit de l’enfer lassú felvezetője kísérteties zongora betéttel egészül ki, ami egy tisztességes blast beat-be teljesedik ki. Jól játszanak a mélységekkel, magasságokkal, gyorsabb- lassabb részekkel. Ezek miatt szépen csúszik, és hallgattatja magát a produkció. Gyors riffjei és mogorva szimfonikus betétei egy igazi éjjeli mesterművet teremtenek, mely kopogás nélkül dönti be a temetőkapukat. Dinamikus gitár, dob és az acsargó, kórusban megszólaló károgás nem is hagy nekünk semmi kegyelmet.

Remény nélkül tengődő, megnyomorodott lelkek instrumentális útvesztője, a Marche Infernale után, a Les métamorphoses du vampire sebes témái következnek. Tetszett, hogy nem öntötték egyből a nyakunkba a hidegvizes vödröt. Egy kis elátkozott zongora ad kellő ráhangolódást, mielőtt kinyílna a szuvas fakoporsó, és felfedné szörnyűséges tartalmát. La danse macabre dalukban Camille Saint-Saëns (1835-1921) 1874-es Danse macabre zeneművének témáját öltözteti metál köntösbe. Nem rossz a kivitelezés, de annyira nem éreztem a Halál pusztulásba torkolló őrült táncának beteges vetületét. Nem volt meg a témának a drámai súlya. Szerintem jobb megoldás lett volna, ha a mű sokkal megrendítőbb nyitányának a témájához nyúltak volna. A húsbavágó gitárokon megszólaló fémzenei feldolgozás keménységének ellenére, az eredeti műben jobban éreztem a halál táncos maszkabáljának a hangulatát.

Az Eloa, le bel ange egész érdekesen kezdődik, mintha egy groteszk színházi műsor nyitányának a részesei lennénk. A csapatra jellemző színháziasság, drámai megoldások remek példája. A gyors darálás, a középtempós és szinte már rockos részek ötvözete. Mely természetesen, az elmaradhatatlan nagyzenekari betétekkel operál. Feltételezem, hogy az 1982-es francia horror-dráma alkotás, a Le morte vivante (Az élő-holt lány) ihlette az ezzel azonos címet viselő zárótételt. Legördülnek a függönyök, a bál véget ért. Szépen kijelöli az album keretét. A nyitány és a lezárás egyaránt megvan.

Az egész lemez zeneisége kapcsán a kilencvenes évek sötét romantikus érzettel átitatott black metal zenéi jutottak eszembe. Tagadhatatlanok a matuzsálemek zenei hatásai. Nyilván nem is kezdő arcok állnak a projekt mögött. Így gondolom, a nosztalgikus érzet kiteljesedése ez a projekt. Tehát, zenei értelemben nem egy forradalmár kiadvány, viszont maximálisan teljesíti az elvártakat. A dalok jól felépítettek, változatosak. Melódiákban éppúgy bővelkednek, mint acélos aprításokban. Színpadias megoldások, tarka billentyű- és vokáltémák kellemes ötvözete. Egy horror-színház képét vizualizálta elém az album, annak minden kellékével együtt. Igényes kiadvány, mely egy összetartó koncepciót mutat, mind látvány, mind zene terén. A hangzás lehetett volna valamivel tisztább. Nem szólt rosszul egyetlen hangszer sem, de kicsit maszatosnak éreztem a hangképet. Ez persze semmit sem ront az összképen. Számomra egy élvezetes és szórakoztató produkciót jelentett. Biztos vagyok benne, hogy gyakori vendége lesz a lejátszómnak. Feltehetően, azon stílusrajongók számára lehet érdekes ez a kiadvány, akik kedvelik a melodikusabb, teátrális alkotásokat.



Zeal & Ardor
december 11.