Left To Starve

Nikada Se Nisam Bojao Zmija (2019)

Sokan szinte készpénznek veszik, hogy ismerjük közvetlen környezetünket, főleg ami a világűrt jelenti. A valóság ezzel szemben az, hogy a távoli galaxisok, naprendszerek és jelenségek megfigyelése sokkal egyszerűbb, míg saját galaxisunk továbbra is rengeteg rejtéllyel hívogat minket. Ennek oka egyszerű: nehéz valamit úgy vizsgálni, hogy a benne vagyunk. Lokális halmazok, testvércsillagok, közeli, ámbár apró objektumok még akkor is felfedezésre várnak majd, amikor más galaxisokban betűrendbe szedtünk minden porszemet. Ezt a jelenséget gyakran tapasztalom a zene kapcsán is, hiszen az ismertebb, nagyobb országok zenéi, promóciós anyagai pillanatok alatt utat találnak maguknak, míg a hazai, esetleg szomszédos országok cuccai néha évek alatt érnek el hozzánk. Különösen szeretem a számunkra egzotikusnak mondható vidékek anyagait is, de jelen esetben a szomszéd tehenével kell egy kicsit foglalkoznom, mivel nemrég landolt nálam a horvát Left To Starve bemutatkozó kiadványa. Nem hallottam még a zenekarról és a promózást sem vitték túlzásba eddigi, immár 8 éves pályafutásuk alapján. A zenekar szépen megjárta ez idő alatt a szamárlétrát, EP, demó, split, minden ami kell, míg 2019-ben némi átalakulás és formálódás után kiadták a Nikada Se Nisam Bojao Zmija című albumukat.

Szokásom szerint a borító megízlelésével, sejtések és ötletek megfogalmazásával kezdtem az ismerkedést, ami igazán könnyen ment, hiszen vinyl formában érkezett a korong. Ez kifjezetten hozzátesz a vizuális kapcsolat kialakításához, a kézzel fogható, forgatható, nézegethető példány alapvetően sokat számít, digitalizáció ide vagy oda. A lilás, kékes, zöldes árnyalatok, a mohával borított kövek közt szivárgó víz és a természeti közegben szerényen megbújó zenekari logó és cím alapján egy különc társaság képe rajzolódott ki előttem. Az, hogy az önkifejezés eszközének a zenekar némi útkeresés után (hardcore, punk gyökerekkel rendelkeznek) végül a sludge/doom vonalat választotta, már nem kecsegtetett annyira egyedi produkcióval. A végeredmény ennek ellenére is pozitív lenyomatot hagyott bennem, mivel a Left To Starve épp annyira tekinthető hagyományos sludge lemeznek, mint egyedi megnyilvánulásnak. A dalcsokrot nyitó Zlatni Rez például egy tipikus vontatott, súlyokkal alaposan megpakolt, korrekt módon megdörrenő sludge kinyilatkozás baljóslatú üvöltésekkel teletűzdelve. Nem világmegváltó, de bőven vállalható szerzemény jó 11 perces játékidővel, ami egy hosszú és nehéz korongot vetít előre. Ennél már valamivel rövidebb a kedvencemmé vált Dioksin, ami az elejétől kezdve építkezik, hogy a megfelelő pillanatokban ki is tudjon teljesedni. Sludge esetében nem annyira jellemző ez, inkább black metal tételeknél figyelhető meg, így kap is a dolog egy fekete árnyalatot. Sokkal érdekesebb azonban a lemez folytatása.

Nem gondolnánk, de a két dallal túl vagyunk az album felén, ami összesen egyébként 34 percet ölel fel. A “b” oldal dalai már jóval rövidebbek, agresszívebbek és elvontabbak. Itt van például a Tvoj strah je izgradio zidove, ami a Dioksin darabokra hullása, vagy sokkal inkább üszkös, torz kis kinövése. Ez magával hozza az agressziót és a gyorsabb témákat is. A címadó dal már punkos lüktetéssel és alig két perccel szórakoztat, míg a Gabariti moći a hardcore elemeket csempészi vissza a zenekar életébe. Az album végére a súly kap erőre a Zatočen u kruženju képében, ami lehetett volna nyugodtan hosszabb is, mert kifejezetten élvezetes tétel a tördelt ritmusaival és a hörgés irányába elkanyarodó vokállal. Ennek a dalnak a szellemében fogant a Nešto na putu, amiről elsőre nem esett le, hogy feldolgzás. Kifejezetten szeretem az ilyen, amikor valaki nem utánoz, hanem újragondol: ez bizony a Nirvana Something In The Way című könnyed dalának brutális átdolgozása kemény sludge/doom alapokra.

Vannak tehát ötletek és egyéni törekvések az albumon, sőt, egy egész jó kis hangzást is sikerült összehozni ezekhez a témákhoz, azonban a rövid végeredény nem igazán tud tovább mutatni egy útkereső EP-nél. Nehéz nagylemeznek minősíteni ezt a fél órát, viszont a hallottak alapján kicsit fájó is, mivel ennél sokkal többet, változatosabbat is tudnának ezek a zenészek. Remélem legközelebb nem válik ennyire nyilvánvalóan kétfelé a lemezük és azok az erények, amelyeket egy-egy dalban megvillantottak, az egész produkcióra kiterjednek. Ez egyelőre egy erős közepes.

szeptember 24.,
szeptember 24.,
szeptember 24.,
szeptember 25.,