Legendák májusa – Mötley Crüe, Def Leppard (2023.05.29.) & Pantera (2023.05.30.)

Nem akárhogy zárult számomra a május, koncertek szempontjából. 29-én Mötley, 30-án pedig Pantera. Ez a két nap számomra egy újabb “mini-fest” volt. Azonban nemcsak az egymásutániság, illetve a szervező gárda (LIve Nation) azonossága ösztönöz arra, hogy egy cikkben emlékezzek meg az eseményekről, hanem a megosztó jelleg és az előzmények is.

Mindkét koncert kapott hideget-meleget a beszámolókban és a kommentszekciókban is. Epés megjegyzésekben burjánzó és egekig magasztaló írások egyaránt születtek szép számmal. Szinte mindenkinek van/volt véleménye a téma kapcsán. Kb. 10 éve írok ilyen olyan formában különböző orgánumoknak. Számos kritika és beszámoló született a tollamból. Olyan azonban még sosem volt, hogy felmerült bennem a kérdés, hogy van-e egyáltalán értelme megírni egy-egy beszámolót. Na most egyből kettő ilyen is lett. A negatív vélemény-áradat kicsit túlszaladt bennem a bulik kapcsán. Sokunknak van koncert bakancslistája, nekem is. Bár a lista folyamatosan bővül újabb és újabb nevekkel, akiket jó lenne megnézni, elmondhatom, hogy az enyém a régi kedvencek kapcsán, kb. 90%-ban pipa. A maradék 10%, még ilyen-olyan okokból várat magára. A Mötley Crüe és Pantera, viszont sosem került fel a listámra, mivel esélyét nem láttam annak, hogy ezeket a bandákat – akiket amúgy nagyon szeretek – valaha is láthassam. Ez az oka annak, hogy a két koncert beszámolóját egy cikk keretén belül írom meg. Mindkét buli bejelentésénél hitetlenkedtem, hogy ilyen van? Látom ezeket a bandákat? 

És itt jönnek a kérdések, melyek a sok sok negatív iromány kapcsán felmerültek bennem. Mit vártak azok, akik csalódtak? Mit lehetett várni? Vagy inkább mi értelme ezekben az esetekben bármit is várni? A Mötley kapcsán: Mit lehet várni egy olyan csapattól, akik már harminc éve elmentek többször  a falig, meg vissza, ami az önpusztítást illeti? Miért várunk csodát Vince Neil-től, amikor sosem volt egy jó hangú énekes? A Pantera kapcsán: Miért ne lehetne ez a banda a Pantera, amikor a fele valóban őstag, az Abbott tesók meg halottak? Mit kellene csinálni Anselmo-nak, hogy ne legyen pénz-szagú egy-egy megmozdulása? Ki lehetne alkalmasabb “pót” tag Zakk Wylde-nál? Ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarogtak bennem a koncertek után. Aztán elhessegettem őket, és örültem, hogy részese lehettem ennek az egésznek.

Mötley Crüe, Def Leppard

Bár még csak meghirdetésre került a buli, máris a támadások középpontjába került. Először a jegyárak miatt. Főleg olyan olvasatban volt érdekes az anyagi vonzat, hogy ha egy Rammstein ki tudja hozni kb. ⅔-ad ennyiből a jegyárakat, úgy, hogy a világűrből látszik a show, akkor egy Mötley bulin mi kerül ennyivel többe? A másik vitatott pont az állóhelyek hiánya volt. Bár nekem nem fájt (sőt, nagy bulik kapcsán én már a kényelmi faktorra szavazok inkább), hogy ülnöm kellett, de akkor több európai helyszínen miért lehetett állójegyet is vásárolni? Viszont, ha ezeken a kérdéseken túllendült az ember, akkor hatalmas örömben lehetett része, hogy ez a turné elérte európát is.  Sőt, budapesti állomást is kaptunk. Ugyan ez a turné Amerika egyik legjövedelmezőbb (173,4 millió dollár) koncertsorozata volt.

Bár vélhetően egy önálló Def Leppard bulira nem mentem volna el, előzenekarként külön örültem a csapatnak. A banda, csupán egyszer játszott ezelőtt Magyarországon, és az is közel harminc évvel ezelőtt volt. Annak ellenére, hogy az újabb lemezeket is rendre nyomon követem, ha Def Leppard-ot akarok hallgatni, akkor mindig a PyraomaniaHysteria kettőshöz nyúlok vissza.

A turné/koncert előtti nyilatkozatokból sejteni lehetett, hogy afféle „best off” programra számíthatunk, Ez így is lett, megspékelve néhány újabb kori nótával. A nyitó dal szerepét egyből az új albumos Take What You Want látta el. Mondhatni tökéletesen. A színpadképen azonban meglepődtem. Ennyire puritán összképre azért közel sem számítottam.  Sokat azonban nem volt időm ezen agonizálni, mivel következett a Let’s Get Rocked, hogy aztán a Animal / Foolin’ / Armageddon It hármas a koncert legkirályabb részét hozza el számomra. Itt vége is lett az ülőhelyes rendszernek (mármint a színpad előtt). Sorra következtek a slágerek, bár én olyan 12 nóta környékén elfogytam (illetve már nagyon vártam a Mötley-t). Nekem ennyi elég is lett volna. Bár azért a záró  Rock of AgesPhotograph kettős újra elkapott. Dehát co-headliner turnéról lévén szó, erre számítani lehetett.

A koncert hossza ellenére, hihetetlen volt látni, hogy a banda mennyire egyben van, és hogy meglett korú emberek, milyen színpadi teljesítményt képesek nyújtani. Az egész banda előtt le kalappal. Joe Elliot hangja élőben is olyan király, mint lemezen, Collen és Campbell gitárjátékát (extra vokál teljesítményét) pedig nehéz nem pozitívan értékelni. Rick Allen működése pedig hab a tortán (az egyik karját korábban elvesztette egy autóbalesetben).

Az ülő koncert varázsba tartozik, hogy nyugodt szívvel tudsz kimenni inni, wc-re, anélkül, hogy izgulnod kellene a hely miatt. A szünetben rendkívül gyors kiszolgálás fogadott. Kb. 5 perc várakozás után megkaptuk amit szerettünk volna. A wc-nél sem voltak kígyózós sorok, szóval ilyen szempontból nálam jól vizsgázott az MVM Dome.  Amikor újra elfoglaltuk a helyünket, meglepődve tapasztaltam, hogy az addig szellős nézőtér sokkal jobban megtelt. Mondjuk eléggé érdekes lett volna, ha a Mötley-re lettek volna kíváncsiak kevesebben. Míg a Def Leppard sosem volt olyan sikeres nálunk, a Nikki Sixx-ék azért jócskán learatták a magyar közönséget is.

A csapat szinte minden lemezét kedvelem illetve, a csúcsra járatott rock’n’roll életforma szentháromságban nálam ott vannak Lemmy és Ozzy mellett. Az egyéb, nem zenei kiadványok is közel állnak hozzám, legyen szó a Nikki zseniális, A heroin-naplók című művéről, vagy a csapat történetét feldolgozó The Dirt könyvről, filmről. Itt visszatérnék a bevezetőben feltett kérdésemhez? Szóval mit lehet egy olyan csapattól várni, akik mindent túltoltak? A drogokat, a nőket, a botrányokat a pénzköltést…mindent. Bár a választ mindenkinek magának kell megfogalmaznia, én nagyjából azon az állásponton vagyok, mint azt Ozzy – lefújt koncertje – kapcsán olvastam. Ha már láthatom őket az is elég. Ilyenformán, bántam is én, hogy kásás volt-e hangzás, meg hogy Vince Neil-nek van-e még hangja, meg, hogy kövér-e. Ez mind irreleváns volt – nem csak – számomra. Ezeknek az arcoknak papírforma szerint nem is kellene élniük. Ennek ellenére itt vannak, és én színpadon láthattam őket.

Rövid Mozart (Mozart Requiem című d-moll gyászmiséjének részlete) és egy kis Breaking News után nem is akármivel nyitott a csapat. A Wild Side-nál jobb kezdést én nem tudtam volna elképzelni. Nem szeretnék most kitérni részletekbe menően sem playback-botrányra, sem pedig a többi szócsata-témára  Annyi, hogy nekem Mick Mars azért hiányzott, mivel John 5 nem a szívem csücske. A színpadképhez hozzátartozott két táncos lány is, akik nem csak testi bájaikkal emelték a koncert színvonalát, hanem sokszor vokállal is támogatták a csapatot. A Shout at the DevilToo Fast for LoveDon’t Go Away Mad (Just Go Away) hármas nálam totál libabőr volt.

Ezek az arcok elszívták magyarország költségvetését,  hangya-kokóztak Ozzy-val, és néha Slash-t is “vendégül látták”, most meg itt állnak előttem. Aztán jött Saint of Los Angeles, ami nálam a Mötley kedvencek között van, hiába nem a klasszik érában született. Szerintem nem csak a címadó szám, de az egész lemez nagyon erősre sikeredett 2008-ban. Nálam nagy kedvenc azóta is. A debüt album nyitó nótája, a Live Wire konkrétan olyan erővel dörrent meg, hogy csak tátottam a szám. Tudtam, hogy slágerparádé lesz, de itt már konkrétan szívesen álltam volna az első sorban, hogy gruppiként üvöltsem Vince-el, hogy “She’s got the looks that kill, that kill / She’s got the looks that kill, that kill”. A The Dirt után John 5 szólója következett, mely számomra a legnagyobb gyötrelem volt a koncert alatt. Nem szeretném részletezni, fájó emlék…A folytatás viszont zseni volt ismét: Smokin’ in the Boys Room – Helter Skelter – Anarchy in the U.K. – Blitzkrieg Bop. Majd a “kötelező” Home Sweet Home (itt tényleg kemény volt Vince Mickey egér orgánuma).

De ez is kit érdekel, amikor utána olyan nóták következtek, mint a Dr. Feelgood, a Same Ol’ Situation (S.O.S.), a Girls, Girls, Girls vagy a Primal Scream. Az estét a zseni  Kickstart My Heart zárta. Ebbe a setlistbe azért nehéz lenne belekötni azt hiszem. Jó, mondjuk én még egy Afraid-ot elbírtam volna (ez a legjobb The Smashing Pumpkins szám, amit nem Billy Corgan-ék jegyeznek ), mivel az egyik kedvenc Mötley nótám. A színpadkép itt azért sokkal összetettebb volt, mint a Def Leppard-nál. Azt hiszem ilyen lézer-showt még sosem láttam. Volt még magyar zászló, zongora, cicvillantás, poénkodás. Egy szó mint száz, én hatalmas vigyorral zártam az estét. Kaptam egy kicsi szeletet abból a cirkuszból, ami a 30 évvel korábban megőrjítette a világot.

PANTERA

Hakni vagy nem hakni? Ez itt a kérdés. Erről is mindenkinek van véleménye. Én a magam részéről elfogadó vagyok az “újjáéledt” Pantera-val kapcsolatban. Legalább annyira örültem, hogy el lehet csípni őket, mint annak, hogy előző nap láthattam a Mötley-t. Mert a Pantera is varázslat, csak éppen egy másik fajtából. Azon kár is vitatkozni, mekkora hatású zenekar. Egy régi sztori jut erről eszembe. Amikor anno át akartam vetetni az első Pantera lemezem, megérdeztem, hogy melyik a legjobb? A srác csak annyit mondott, hogy náluk minden alap baz+.

Most az első négy albumot hagyjuk ki a szórásból, bár nekem azokkal sincs sok bajom. A Cowboys From Hell lemezzel megkezdett és a Reinventing the Steel-el lezárt út, sokunk számára hibátlan. Úgyhogy tűkön ülve vártam, hogy végre élőben is hallhassam a jól ismert nótákat. Az előzenekar nálam a bejutás áldozatául esett. Bár tudtam, hogy az este sold-out, nem nagyon tudtam belőni, hogy ez az új Barba kapcsán mit fog jelenteni. Nem akarok kitérni a részletekre, megtették helyettem ezt már mások több fórumon. A lényegről azonban nem maradt le. A sátor utolsó harmadában vártam a kezdést. A New Level-el nyitó buli számomra tökéletes volt, úgy anblock. Nem tudom szavakkal kifejezni, mekkora élményt jelentett az olyan dalokat élőben hallani, mint a Mouth Of War, a Becoming vagy az I’m Broken.

Bár azt sejtettem, hogy Zakk Wylde-re semmi panasz nem lesz, még így is tátott szájjal néztem, hogyan nyomja a klasszikus nótákat. Nem akart kitűnni, nem akart semmit túljátszani, csupán tiszteletét tenni hajdani barátai előtt és élvezni a színpadot.. Ez maradéktalanul sikerült is. Mint a bevezetőben is írtam, szerintem tökéletes választás volt a meginvitálása. Charlie Benante kapcsán a turné előtt a legfőbb kérdés az volt, hogy fog megbirkózni az igen technikás dob-témákkal. Jelentem, nekem nem volt hiányérzetem.

Egy igazi best of programot kaptunk, többek között olyan dalokkal, mint a 5 Minutes Alone, This Love, a Fucking Hostile, vagy éppen a Csihar Attila vendégszereplésével előadott Walk. Ezekre a nótákra még a kocsmában is megindulsz, ha valaki berakja a zenegépbe, nem ha Anselmo üvölti. A hangzással ott, ahol én álltam, semmi gond nem volt. Erőteljesen és tisztán szólt minden. Külön érdekességet jelent a turnén, hogy az Abott tesók cuccai is ott voltak, így Zakk és Benante  ezeken zenélt, a régi beállításokkal, illetve ugyanannak a technikusi gárdának a támogatásával.

A nosztalgia és az alázat az egész előadást átlengte. Hiteles és őszinte volt az egész. A vetítéssel megtámogatott Planet Caravan pedig nagyon megindító volt. Egy dolgot bánok, hogy a második bulin nem voltam ott. Akkor hallottam volna még ráadásként  a Use My Third Armt-ot is. Ennél jobban a Pantera-t nem lehetett volna prezentálni

A fotókért pedig köszi Mate Eve

Legendák májusa – Mötley Crüe, Def Leppard (2023.05.29.) & Pantera (2023.05.30.) (1 komment)

  • Winci Winci szerint:

    Jó írás! Sokkakkal beszélgettem, akik ott voltak a bulikon, a számukra egyfajta öröm ünnephangulatú Panterán, akik látták a mai Crüe-t és Def Leppard-ot. Tökre egyet értek: akik ma csalódottak, vajon mit vártak. Magam több okból nem mentem el. A Cüre-t pl. úgy vélem aligha láthatnám felülmúlni a MOR-os teljesítményüket, a Poison-t pedig sajnálom, hogy kimaradt. Ha jöttek volna, akkor bizton azért, mert jók lettek volna.
    Személy szertin örülök annak, hogy ennyien jól érezték magukat. Nomeg, hogy vannak akik igyekeznek élő zenével hangulatot teremteni ezreknek, akár aréna méretekben.

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.