Mindig érdeklődéssel fogadom az olyan underground projekteket, melyek mögött a szebbik nem képviselői állnak. Örömmel fedezem fel azt a fajta belső inspirációnak a meglétét, ami arra ösztönözi a hölgyeket, hogy megmutassák zenei elképzeléseiket a metál, vagy annak berkein kívül eső sötét tónusú produkciók kapcsán. Így örömmel fogadtam a Leila Abdul-Rauf saját nevével fémjelzett kísérleti ambient / dark ambient projektjének az új lemezét.
A hölgy munkássága az oakland -i doom/death metálkörökben a Vastum, Hammers of Misfortune, és Cardinal Wyrm zenekarokkal kapcsolatosan ismert, ahogy kísérleti zenei munkássága pedig, a Fyrhtu és Ionophore projektekkel. Számomra eddig ismeretlen volt kaliforniai Leila Abdul-Rauf munkássága. Pedig az idén júliusban Cyclic Law gondozásában megjelent Phantasiai, már a negyedik szólólemeze. Az album a hellén filozófiából táplálkozik. Megelőzve a tényleges gondolatinkat a benyomásaink, fantáziánk azon a módozatok, ahogy érzékeinkkel a világot ábrázoljuk. A Leila szerint, ebben érzékszervek és gondolatok közti térben jelenik meg a zenéje, melynek megfelelő ereje van ott, ahol a szavak elmaradnak. A korong két fő fejezetből tevődik össze. Mindegyik négy tételből áll. Melyek szinte teljes egészében „kezelt” élő vokál, trombita, xilofon közreműködésével rögzített. A lemez szabadon értelmezhető koncepciót takar. Azonban művésznő hozzá párosított képzete alapján az első tétele a Distortions in Phantasy, mely a csábító, felemésztő addiktív fantáziát jeleníti meg, mely oly destruktív, hogy a személy testéét, elméjét és a szellemét is felemészti. Ezek az I-IV közötti szerzemények vezetik fokozatosan a hallgót egyre mélyebb szintekre.
A második fejezet a The I Emerges. Lényegében az énből megmaradt vajmi kevés részének az új fizikai és szellemi létezésének az átszervezését jeleníti meg. A korábbi lét megszűnt, de az új énhez való alkalmazkodás kényelmetlen és zavaró érzését, a valóság állandóan megkérdőjelezhető állapotát mutatja be. Az új album a Leila véleménye alapján az eddigi legsötétebb, leghidegebb alkotása. Ez már önmagában figyelemre méltó az ajánlólevél, főleg a még a teljes megsemmisülés ígéretét is megkapjuk. Így, nincs is más, mint nagy levegőt venni és lebukni a feneketlen sötétségbe, és átadni magunkat a hideg áramlatoknak, pólusainkon beszűrődő fekete hangfoszlányok tömegének!
Az első rész teljesíti a beígért testi-lelki megsemmisülést. Olyan, mint amikor az ember álmában elvéti az alsó lépcsőfokot, csak itt nem a padló, hanem a tátongó sötétség felé zuhanunk. Effektezett, torzított akusztikus hangszerek teremtik meg az zenei atmoszférát. Ez nem új keletű, de mindenképpen üdvös megoldás. Mert sokkal élőbb és változatosabb lesz tőle a hangkép. Kicsit olyan, mint amikor valaki csak abban a zöldségben bízik, ami a saját kertéjbe termett. Így biztos lehet abban, hogy mi kerül a terítékre. Viszont nem szabad elvonatkoztatni attól, hogy ez egy ambient muzsika hangszerek, sample-ek a hangulat, érzésvilág megteremtését szolgálják. Ha valaki komplex harmóniákat keresésének a szándékával lódulna neki ennek az utazásnak, akkor az vissza is fordulhat, mert csalódni fog. Viszont élvezhetjük az igazi hangok minőségi tónusát. Érdekes kapcsolat a xilofon és trombita kettőse. A magasságok – mélységek érdekes zenei leképeződése. Számomra egyfajta tudaton kívüli állapot, utazás hangulatát teremtették meg. A hölgy távolban derengő énekhangja szintén erősen hozzájárul az álomszerű hangulat megteremtéséhez. Ezek a kísértetszerű hang és énekfoszlányok ezüst pókhálók a sötétség sűrű szövetében. Nagyra értékelem, ha egy ilyen stílusban megjelenik az énekhang. Nem sokan alkalmazzák, pedig nagyban hozzájárulhat, hogy a produkció bevésődjön a hallgató emlékezetébe. A második rész zeneileg nem különül ez az elsőtől. Én nem igazán járt át a „feltámadás” érzete, inkább sztoikusan süllyedtem egyre lejjebb és lejjebb a pszichém bugyraiba. Bizonyára a művésznőnek nem is állt szándékában éles vonalat húzni a két fejezet között, hiszen pozitív magasságokat sosem ígért nekünk.
Számomra a Phantasiai egy álomszerű utazást élményét nyújtotta. Mintha szférákon át utazna a lélek a végtelenbe. A korong hangulatában nincs panasz. Az önmagában is elég impozáns, Matthew Jaffe munkáját dicsérő borító kellő vizuális aláfestést ad a produkciónak. A többit meg már a hallgatóra kell bízni. Leila saját szemüvegén keresztül nézi az ambient muzsikát, ami kétségtelenül a tömegtermékek fölé emeli a produkciót. Azonban nem lehet azt mondani, hogy egy teljesen reformer kiadványról van szó. A xilofon és a trombita mellett a IV Cell című számban zongora is megjelenik, ezt jó lett volna a több helyen is alkalmazni, mert változatosabb lett volna tőle az összhatás. Ugyanakkor ez a dal egyben a „legzeneibb” a lemezen.
Szerintem, jót tett volna ha a többi dalt is áthatotta volna ez a fajta zeneiség, és nem annyira az ambient / darkambient karakter lett volna az uralkodó. Az ének alkalmazása zseniális. Leila hangja nagyon passzol ehhez a hangulathoz. Nem kell itt nagy dolgokra gondolni. Egyszerűen azt nyújtja, amit kell, és ezt fantasztikusan teszi. Az album és a számok hossza is megfelelő. Pont elegendő játékidőnyi komor pillanatot adagol számunkra, hogy még legyen esélyünk komolyabb sérülések nélkül „visszatérni” a napfényre. A komorabb tónusú, kísérletező kiadványok iránt érdeklődők biztosan örömmel fogadják ezt a szólólemezt, akik inkább az extrém metál elkötelezett hívei, azok keressék fel Leila ezen stílusú munkásságait. Így-vagy úgy, de a csalódás senkit sem fog érni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Nagyon örülök, hogy írtál róla, ez a hölgy megérdemli a figyelmet.