Lightning Bolt
Sonic Citadel

Professor Shub Niggurath
2019. november 4.
0
Pontszám
10

Az idei izgalmas év a noise rock számára. Az Unsane nagy sajnálatunkra, de be dobta a törölközőt. Cserébe viszont idén jött új Cherubs és Lightning Bolt lemez is. Nem is beszélve a stílus határain lavírozó érdekesebbnél érdekesebb zenekarokról, mint például a Show Me The Body, a Heavy Lungs, vagy éppen a szintén friss lemezes Coilguns. Úgyhogy nézzük is meg, hogy mit hozott össze a Lightning Bolt néven ismert providence-i duó.

Ez a két őrült manus már 25 éve hangoskodik és a Sonic Citadel a nyolcadik nagylemezük. A kezdetben trió-ként működő zenekar hamar két fősre apadt, maradt Brian Chippendale dobos aki az énekért is felel és Brian Gibson basszusgitáros. Itt már láthatjuk, hogy nem egy szokványos felállásról van szó, hiszen az énekes dobos sem egy megszokott dolog, hát még az, hogy csak egy basszusgitár legyen a dob mellett. Az első három évben a két Brian nem is csinált mást, csak járta az államokat és improvizált, játszott amennyit csak tudott. Csak 97-ben miután a Loud Records alapítója Ben McOsker felfedezte őket, kezdtek el egyáltalán dalokat írni. A zenéjük bitang hangos, legendák szólnak a szó szerint szétbarmolt hangcuccokról koncerteken. Emellett kaotikus és főként improvizatív. Ismertek még arról, hogy színpad helyett szeretnek inkább nyitott területeken játszani, a közönséggel körbevéve. Főbb inspirációik pedig Philip Glass és Sun Ra, klasszikus és jazz, meglepő.

Kezd a Blow To The Head, találó cím, le is írja mit várhatunk. Én egy LSD-be áztatott lódobogáshoz tudnám hasonlítani ezt a dalt és akit ez eddig nem ijesztett el, az bizony egy igen érdekes, de főként hangos 50 perc előtt áll. A számokat sorra venni feleslegesnek tartom, aki értékleni fogja ezt a zenét attól nem akarom el venni a felfedezés örömét, mert bizony van mit fel fedezni, akinek meg érdektelen, annak úgy is mindegy. A határok feszegetése, a struktúrák lebontása és újjáépítése a mozgatórugója az egésznek. Mit is várhatnánk egy zenekartól, amiben a basszusgitáros Dr. Frankeinstein módjára, benjó húrokat operál a hangszerébe, miközben a dobos a mexikói pankrátor maszkjába szerelt mikrofonba üvöltözik és emellett egy rohadt a berzerker. A disszonancia masszírozza gyengéden az ópiumban tobzódó őrültek vízióit. Miközben nem véletlenül vannak olyan dal címek Hüsker Dön’t és Van Halen 2049. No nem mintha át mentek volna hard rockba, de a számok tele vannak pakolva fogós, megjegyezhető témákkal ami elsőre meglepő lehet, annak ellenére is, hogy megbeszéltük, hogy tőlük semmi sem az.

Könnyű hallgatni való? Nem. Megéri próbálkozni? Mindenképp főleg annak aki, valami másra, valami szokatlanra vágyik, vagy csak szereti a noise rockot.

Depeche Mode Depeche Mode
március 25.