Lingua Ignota

Caligula (2019)

Mostanában gomba mód szaporodnak, ha nem is metal de a metal-hoz közel álló songwriter énekesnők. Mondjuk ezek közül, számomra egyik sem tudott túl közel kerülni. Chelsea Wolf túlságosan goth királynő az én ízlésemnek, Emma Ruth Rundle pedig túlságosan lágy. Anna von Hausswolff volt már Hangpróbán is, de őszintén szólva nem emlékszem mi bajom volt vele. Pár hete viszont szinte minden nap szembe jött velem a Lingua Ignota neve, amit az év albuma, tagadhatatlanul zseniális és hasonló jelzőkkel illettek. Úgyhogy fejemre kaptam a fejhallgatót, mert kíváncsivá tett mire is fel megy ennyire a hype vonat, a művésznő munkássága körül.

A Lingua Ignota név mögött, (ami egyébként ismeretlen nyelvet jelent szó szerint és egy német keresztény misztikus, Bingeni Szent Hidldegard által kitalált mesterséges nyelv) egy Kristin Hayter nevű multi hangszeres énekesnő áll. A Caligula pedig a harmadik lemeze. Ahhoz, hogy a zenéjét teljes egészében átláthassuk, fontosnak érzek néhány háttér információt vele kapcsolatban. A california-i Del Mar-ban született és nőtt fel, amit saját szavaival egy fajta pokolnak írnak le, ahova sosem tudott beilleszkedni és folytonos zaklatásoknak volt kitéve. Katolikusként nevelkedett és vallásos iskolába is járt. Miután a tanára észre vette, hogy természetes “vibralo” a hangja, nyolc éves korától kezdte templomi kántor is volt. Ide is vezethetők vissza, az egyébként nehezen besorolható stílusának egyik alapja a klasszikus zene, illetve barokk.

A School of the Art Institute of Chicago-ban tanult vizuális művészeteket, A Brown-on pedig írást, költészetének központi témája az anorexia, amiben ő maga is szenvedett. Az egész művészete nagyon személyes, átjárja a saját pokoljárása és drámája. Mindeközben pedig klasszikus énekesnek és zongoristának is kitanult. Abuzív kapcsolatokból abuzív kapcsolatokba menekült, fizikailag, érzelmileg és szexuálisan is bántalmazták és mindezt a gyötrelmet, szinte tökéletesen bele illesztette a zenéjébe is. Úgyhogy nem egy éppen vidám óra áll az előtt, aki be nevez a Caligula-ra.

A FAITHFUL SERVANT FRIEND OF CHRIST még egy kellemes misztikus andalgás, ami felkészíti az ember a következő egy órára. DO YOU DOUBT ME TRAITOR passzív-agresszív zongora játéka megadja az alap hangulatot, Kristin nyers de mégis élő hangjához, a háttérzörejek pedig adnak egyfajta nyughatatlan, feszült érzést az egészhez. Majd pedig üvölti felénk hogy “I dont eat, i dont sleep”, olyan nyers érzelmekkel, hogy egyből magunkénak érezzük a szenvedését. BUTCHER OF THE WORLD-ös sikítása, mint az éles kés úgy vág a lélekbe, klasszikus zongora játék párbajozik drone-os zajongásokkal, hol egyik, hol a másik áll nyerésre. Ezen a ponton már nyilvánvalóvá válik a Hayter kisasszony úgy játszik a hangjával, mint más a hangszerével, figyelemre méltó hangtartománya van. Tökéletesen adagolja a szépséget és az ocsmányságot, a fülsimogató klasszicizmust a nyers ipari zajongással és ugyan ezt a hangjával is simán eljátssza.

Zeneileg sokszor minimalista és többnyire ugyan azokat a módszereket használja végig. Olyasmi ez mint amikor az ember beül egy művészfilmre a moziba, ahol nem a csavaros történet és a technikai vívmányok adják a szórakozás gerincét, hanem a hangulatokkal és érzésekkel való mesélés, gondolat ébresztés. Olyan mintha a művésznő egész életében erre edzett volna. A tanulmányai, életének állomásai, az mind benne van ebben a nagyon intim egy óra hosszában, ahol meginvitál minket a lelke legmélyebb, legsötétebb bugyraiba. A személyes poklában, ami nagyon könnyedén leránt, ha elfogadjuk a felénk nyújtott kezet, ami egy pillanattal később befogja a szánkat és csak húz le a sötétségbe és pár pillanat múlva már csak csöndben pislogunk, mint egy rücskös fejű varangy az iszapban.

Sokadik hallgatás után is úgy érzem azért, hogy túlzott a hype amit a lemez kap. Ez egy nagyon jó lemez, az egyik legmetalabb és legsúlyosabb lemez idén, úgyhogy nem is metal. Egy embert próbáló érzelmi utazás, egy sokat szenvedett ember személyes poklában. Ahol a szörnyűségek mellet a szépség is ugyanúgy elfér, mondjuk csak néha.

október 27.,