Lord Vigo

Danse De Noir (2020)

Akarva-akaratlanul önismétléssel kell kezdenem a cikket, mivel immár a negyedik Lord Vigo lemez került hozzám. Rendszeres olvasóink talán emlékeznek rá, hogy a német csapat bemutatkozása mekkora poén volt a maga idejében (2015), ahogy a “B” filmekre támaszkodva készítettek el egy nagyszerű bemutatkozást. Under Carpathian Sun című anyaguk az enciklopédiában továbbra is hibásan EP-nek van jelölve, én viszont akkor az év legtöbbet hallgatott lemezének tituláltam a szokásos toplistámon. Epikus doom, valamint Iron Maiden inspirált heavy metal keveredett nagyszerű hangulattal a kiadványon, amit a mai napig szívesen előveszek. A rá következő Blackborne Souls valamivel lejjebb adta a nívót, rengeteg Candlemass áthallással dolgozott, de a stílus kedvelőinek őszintén tudtam ajánlani, míg legutóbbi, Six Must Die című anyaguk nem csak kinézetében volt elég röhejes, hanem sajnos zeneileg sem nyújtott túl sokat. Lassulások és nagyívű refrének helyett középszerű heavy metal anyagot kaptak a rajongók és ennek emléke olyan mélyen berögződött, hogy félve is álltam neki a Danse De Noir hallgatásának, nehogy tovább romoljon bennem a róluk kialakított kép.

Első ránézésre szerencsére az album nagyon pofásnak hat, bár a magas dalszám alapján azt feltételeztem, hogy a zenekar maradt a mezei heavy metalnál. Újabb pozitívum, hogy ez nem így van, csupán a dalok kaptak egy-egy rövid felvezetést. Ezek ugyan lehettek volna bőven egyben is, de egymás után hallgatva nem tűnik fel a dolog (külön nem is foglalkozom velük). Visszatértek az 5-6 perces tételek és a doomos vonal is, aminek nagyon megörültem. A címadó tétel ennek megfelelően igazán jóra sikerült. Vastagabb, érettebb lett a hangzás is, mivel az eddig trióként működő csapathoz három új tag is társult. Az ének továbbra is Clortho felelőssége, akire igazán most sem lehet panasz, régi harcostársai, Tony és Zildrohar a gitárokat szolgáltatja. Az ő játékukat egészíti ki Nunzio, basszusgitáron Zuul segíti előre haladni a projektet, a dobok mögé pedig Ivo ült (korábban ez is az énekes feladata volt).

Visszatértünk tehát a hangulatos vámpírsztorikhoz, vele együtt pedig a himnuszokhoz, ami felettébb jól áll a zenekarnak. A hangulatot ezúttal is a 80-as évek megidézése adja, de a végeredményhez társul némi sci-fi utóíz is, köszönhetően a megidézett filmeknek, mint például a legendás Szárnyas fejvadász. Zúgnak a könnyű kapaszkodót jelentő, játékos riffek és a hamisítatlan heavy metal szólók és menetelések. A Danse De Noir valódi sláger és az At The Verge Of Time is igazán hangulatosra sikerült. Jön végre az az underground, retro feeling, amit eddig is szerettem a bandában. A Shoulder Of Orionban sajnos kissé túltolták a háttérbe szánt harangjátékot és inkább idegesítő lett benne, mintsem “doomos”, pedig az ötlet nem volt rossz. A dalban igazán az elmebetegre sikerült, ősi, vaskalapos gitárszóló lett igazán tökös.

Az And Then The Planets Will Align a végnapjait tengető While Heaven Weptet idézte meg pár pillanatra epikus billentyűivel és misztikumával, azonban gyorsan kaotikussá válik és megmondom őszintén, a refrénnek szánt részeket nem is igazán tudtam mire vélni. A finom szóló és az instrumentális részek nagyon rendben vannak, de Clortho torzított éneke teljesen idegen tőlem és az album többi részétől is. Ha valakinek ilyen hangja van, azt teljesen felesleges effektezni és ez a trend sajnos folytatódik a Between Despair And Ecstasy esetében is, amely önmagában egy igazi NWOBHM sláger lehetne. A gyengülő középmezőnyt szerencsére ismét a kezdeti minőség felé indítja el a két záró tétel, az As Silence Grows Old és a Memento Mori. Mindkettő hét perc felett játékidővel bír, s míg az első heavy metalként működik nagyszerűen, addig a záró tétel igazi doom csemegeként.

Egyszerűen nem értem, hogy miért kell ez a sok effekt a zenébe és a vokálhoz, hiszen képesek az erős riffek és énektémák, dallamok megalkotására. Clortho alapvetően a legendás Terry Jones-ra emlékeztet (Pagan Altar), akinek nem volt szüksége semmi rájátszásra ahhoz, hogy nagyszerűvé váljon. Közepes hangterjedelemmel adott elő borzasztóan erős dalokat és ez képes volt kult státuszba juttatni, ezt az utat a németek is példaképként követhetnék, hiszen a stílusuk is hasonló vizeken mozog. Zabolátlan, gyakran a 70-es évekig visszanyúló brit heavy metal falbontó riffekkel megtámogatva, de az igazán erős dalok ezúttal is a garázsban maradtak. Nagyon remélem, hogy egyszer visszatalálnak az első két lemez színvonalához, mert a Danse De Noir csak az első lépés ebbe az irányba… Addig éneklem tovább Vigo Von Homburg Deutschendorf régebbi rémtetteit…

augusztus 12.,
augusztus 13.,
augusztus 16.,