Lords of the Cemetery

Path of Damara (2018)

Christophe Florian-nak hívják a temető urát, legalábbis mindeddig a francia úriember egymaga állt a Lords of the Cemetery projekt mögött. A Path of Damara című második nagylemez tagsága már Reno Cavadaski dobos nevét is jegyzi, de Christophe maradt a dalszerző. Meglepett a Great Dane Records ezzel a CD-vel, ugyanis rég hallottam már Nocturnus-ra emlékeztető szintetizátorral megtámogatott death metalt, és bár nem beszélünk jelentős hasonlóságról, mégis jólesik a megközelítés, az árnyalat, a kedvelt színfolt felbukkanása.

Amikor először elindítottam a CD-t, a nyitó nóta első felében az volt az érzésem, hogy megint egy átlagos koronggal lesz dolgom, de bárcsak mindig ilyen irányba kelljen csalódnom, az anyag végül kinyílik és igencsak zeneinek mutatkozik. Nincs szó ötlettelenségről, az old-school, tufa kalapálás csupán egy az albumot felépítő elemek közül, és a többi elem fényében a zsigeri témák is más megvilágításba kerülnek.

A spanyolviasz újbóli feltalálására tett kísérletek elmaradnak, egészen rendkívülinek sem mondanám az anyagot, viszont határozottan erős dalokat komponált a szerző. Szerencsére, a nóták óvatosan kikerülik az „elfogadható, de semmi izgalmas” jellemzést, amit a death metal zeneivé tételével érnek el. Sajnos a hangzás nem mondható túl jónak, főleg a dobot és a cineket érzem műnek olykor, és a gitár is szólhatna veszedelmesebben, erőteljesebben, de a dalok mindenképpen megérnek néhány misét. Alapvetően a korai Death világa kel életre (mint oly sokszor), a Nocturnus nevét pedig már említettem, és ezzel az irányvonalat meg is határoztam. Az ősi, régisulis, sokszor primitív death metal alap jelenti a keretet, majd ezek ötletes gitártémákkal, death metalra jellemző, fülbemászó harmóniákkal, ízléses szintialáfestéssel, szólókkal egészülnek ki.

A nyitó dal végén hallható rövid, de szép (kicsit Death-es) szólóra kaptam fel először a fejem. Aki ilyet tud, hátha tud többet is! – gondoltam. A címadó dal ennek az elvárásnak eleget téve, igyekszik létrehozni némi Nocturnus-hangulatot, annak komplexitása nélkül. A dal vége felé hallható riff és az azt levezető harmóniák hallatán ismét felvontam a szemöldököm – jó értelemben. A vokáltémák végtelenül egyszerű képletei pőreségük ellenére hordoznak magukon valamiféle fogósságot, némi proto-death ősiséget, ha szabad ilyet mondanom. Határozottan igaz ez a Reborn in a Vault-ra. Azonban egyetlen dal sem a brutalizálásról szól. A Le Supplice Du Feu végén ismét egy érzésekkel teli szóló hallható. A Mutilation-féle Death stílusában írt The Obscuranist-ban több dologra is felfigyelhetünk: a refrén alá kúszó organikus gitárdallamokra, egy rövid, de jól illeszkedő metalmentes kiállásra, és a dalt lezáró hangulatos szinti-alátétre. Ám felesleges minden nótával kapcsolatban megismételnem ugyanazt, ahogy már írtam, tele vannak jobbnál jobb gitárszólókkal – e tekintetben az utolsó tétel a hab a tortán –, és ez mindenképpen erőssége Christoph-nak. Nagyon érzi, mi kell egy adott dalnak, ahhoz, hogy ne maradjon élettelen stílusgyakorlat. Az intermezzo szerepét betöltő L’ombre de la Tombe csupán a lemez hangulatának megfestésére szolgál. Elég ez az ecsetvonás, hogy a horror műfajból egy szempillantás alatt sci-fi-horror váljék, ami számomra még szerethetőbbé teszi a produktumot.

Ha a sokat emlegetett death metal félistenekhez akarjuk mérni a nívót, nem fogjuk érteni, mitől kell annyira lelkesedni a Path of Damara iránt, de ha elvárások nélkül próbálunk közelíteni, és adunk két-három esélyt a lemeznek, akkor meghálálja a ráfordított időt, és az igényes death metalhoz szokott fülek is fedeznek majd fel benne kellemes pillanatokat. A kiindulópont rokonszenves, a zeneiségre, az érzések megragadására való törekvés és annak megvalósítása még a gyengélkedő hangzás ellenére is nagyra értékelendő. Aki nem ragadt le a 4-5 kedvenc bandájánál, és szeret új zenéket megismerni, tudja, miről beszélek.

szeptember 20.,
szeptember 24.,