A zenekarnév, a betűforma és a borító a rutinosabb zenerajongókat útjelző táblaként irányítja a megfejtéshez azt a kérdést illetően, hogy mire számíthat a Lucifer’s Children bemutatkozásának hallgatása közben. Az erdő mélyén tiltott rituálékat folytató, bájaikat fegyverként felhasználó cseppet sem háztartásbeli jellegű hölgyek, valamint elmaradhatatlan házi kedvencük, a kecske, az okkult hangulatú zenék kötelező kellékévé váltak mára. Mutatósságuk ellenére tehát bőven nevezhetjük a dolgot sablonosnak. Ugyanakkor a zenekar mégsem ítélhető el emiatt a kép miatt, hiszen zenei közegnek is a jó öreg, poros, dohos és fülledt doom metalt választották, amiben újat nem igazán lehet alkotni, viszont jót annál inkább. A csapat különlegessége leginkább származása, ugyanis Paraguayból kezdték el dicsőíteni a Black Sabbath munkásságát, ahol jelenleg hazájuk egyetlen okkultista, tradicionális doom metal brigádjaként tartják őket számon. Viszonylag fiatal koruk ellenére meglehetősen rutinosan és meggyőzően játsszák a műfajt, ami igencsak ritka manapság. Különösebb cicomák, mellébeszélések nélkül gyűrnek maguk alá a lassú lüktetések, amihez Lidi Ramirez adagolja a néhol egész kellemes, máskor igencsak távolinak és ridegnek tűnő narrációt. A banda legrutinosabb tagjának a dobos Edu Centurión nevezhető a dobok mögött, a többiekre rásüthető a zöldfülű jelző.
Tempóban és hozzáállásban egyértelműen a Reverend Bizarre hatásai a legjobban tetten érhetők, csak míg a finnek néhány hanggal tudtak ikonikus pillanatokat teremteni, addig ez a paraguai hordának nem igazán sikerül. A legnagyobb hiányosságok fogós témákban vannak, ami nélkül nehéz életben tartani egy hallgatót a lejátszási idő végéig. Amikor időnként elindul a doom gépezet, az legtöbbször a vendégzenészként feltüntetett Samael Duarte basszusgitárjának köszönhető, aki hol mélységének, hol kalandosabb kedvének eredményeképp tud megfelelő hangulatot kreálni. Ezt rögtön megérthetitek, ha végighallgatjátok az album első tételét…
Ebben a felfogásban csordogál le az első három tétel, jó fél órát elvéve az életünkből. A címadó valamivel energikusabb és a vintage érzés is nagyobb teret nyer benne, azonban igazán jó szerzemény mégsem ez, hanem az utána érkező Black Entity és a lemezt záró The Magician.
Tudom, elég szigorú vagyok ezzel a fiatal csapattal, de csak azért, mert a legjobbakhoz mérve értékelem őket. Ezek alapján pedig a Lucifer’s Children szép reményekkel kezdi a pályafutását. Ha pedig nem indulnak el a jóval népszerűbb “sztóneres”, “okkult dúmrokkos” irányokba, akkor érdemes lesz figyelni a sorsukat. Ha nem siettek sehova, szánjatok rájuk ti is pár egy bő háromnegyed órát…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
