Jeffrey egy olyan kisfiú volt aki nem szerette a játékait, így kalandot keresve különféle állatokat kezdett el keresni amiket hazavitt…hogy elevenen felboncolhassa őket. Így kezdődött el a Milwaukee-i kannibál azaz Jeffrey Dahmer karrierje a sorozatgyilkos szakmában. Az Illinois állambeli Macabre pont az ilyen elborult agyú sorozatgyilkosokról szeret regélni, Jeffrey pedig olyan kitüntetett figyelemben részesült a banda részéről, hogy egy külön az életútjáról szóló albumot készítettek. 1985 óta ontják magukból az eleinte thrash metal-ra hajazó majd vegytiszta grindcore-t. A Dahmer előtt már volt két kiváló albumuk amik az erősen ajánlott kategóriába tartoznak. A Macabre mind a mai napig aktív, a Dahmer viszont szerény véleményem szerint a legerősebb művük. Idén a Nuclear Blast Records újra kiadta ezt a grind alapművet március 11-én. Annak ellenére, hogy szégyen szemre ez az első ilyen írásom, hatalmas grindcore fan vagyok és a sorozatgyilkosok életéről, illetve motivációjukról is szívesen olvasok. Így kapva kaptam az alkalmon, hogy egy minden tekintetben beteg zenei szörnyszülött előtt tegyem tiszteletem. Remélem mindenki készen áll, Jeffrey és a csokigyár ugyanis már vár ránk.
Először is kezdjük a legmegosztóbb dologgal: Nefarious vokálja. Megboldogult gyerekkorom egyik kedvence rajzfilmje volt az Ed Edd’n Eddy, még angol szinkronnal ment annak idején a TV-ben. Na ha valakinek megvan az Eddy angol hangja akkor valami hasonlót képzeljen el itt vokál fronton. Nefarious hisztérikus sikongatása legalább olyan elborult mint a témát adó Jeffrey Dahmer. Itt azt is hozzá kell tennem, hogy ahány dal annyi stílusú vokál van a lemezen, tehát kiszámíthatatlan a dolog. És pont emiatt is ilyen szórakoztató ez az album. A basszus is az ő kezében szólal meg, voltaképpen semmi extrát nem várhatunk tőle ilyen fronton de teszi dolgát. A plusz súlyt és textúrát megadja a daloknak. Corprorate Death felel a háttérvokálokért és a gitárért, az ő hangja már az a tipikus death hörgés amit mindenki szeret. Gitárjátéka nagyon változatos, számtalan témát húz elő a tarsolyából. A grind mellett kapunk death és thrash témákat is bőséggel, mindegyik dalnak ad egy külön karaktert. Emiatt a változatosság miatt az 52 perces játékidőt szinte észre sem vesszük. Dennis The Menace végig ügyesen veri a dobot, hozza amit kell.
A másik megosztó dolog evvel a bandával kapcsolatban, hogy nem veszik magukat 100%-ig komolyan. Néha óvodás mondókákba öltöztetnek dalokat (Grandmother’s House), katonadalokra írják rá a szöveget és azt adják elő (In The Army Now) vagy akár ismert filmes dalokkal teszik ugyanezt (Jeffrey Dahmer and the Chocolate Factory). Két célja van ennek a bandának: szórakoztassák és megbotránkoztassák a hallgatót. Hajmeresztő bűncselekményekről szóló dalokat képesek olyan infantilis módon előadni, hogy az egyszerűen mosolyt csal az arcomra. Persze tisztában vagyok vele, hogy a zenei ízlésnél csak egy szubjektívebb dolog van, mégpedig az, hogy mit talál valaki humorosnak. Egy velejéig romlott és beteg emberfajzatról van itt szó, ezt mindenki tudja aki ismeri Dahmer életútját. Azonban egy ennyire elborult személy életútját végigkövetni szinte lehetetlen egy kis fekete humor nélkül és ennek a mestere a Macabre. Ráadásul mindezt egy olyan szórakoztató albumon teszik amelyik párját ritkítja. Egyszerűen nincs két egyforma szám a lemezen, mindegyik saját karakterrel rendelkezik. A riffek mindig ülnek, a dalszerzés fronton pedig kevés kreatívabb banda létezik a Macabre-nál.
A lemez hangzása semmi kívánni valót nem hagy maga után, mindent tisztán lehet hallani. A gitárnak kifejezetten izmos hangzása van mégsem nyomja el a basszust. Egy több mint húsz éves lemezről van szó, ez még akkoriban bőven nem volt olyan természetes mint manapság. A dob természetesen szól, talán egy picit hátrébb van keverve mint a gitár és a vokál. Az album téma ügyileg egy adott koncepcióra épül, amiből van jó pár a metál világában, de a Dahmer talán az egyik legjobban sikerült mind közül. Ha valaki veszi a fáradtságot és együtt olvassa a szöveget Nefarious-szal akkor érteni fogja, hogy miről beszélek. Amilyen bugyutának tűnik első látásra a zenei megvalósítás annyira agyasak és persze poénosak a dalszövegek. Háttértudás nélkül is nyugodtan végig lehet olvasni a szövegeket, remek módja annak, hogy megismerjük a biográfiáját Dahmer-nek. Akik hozzám hasonlóan tisztában vannak minden részletével a dolognak azoknak is ajánlom a dalszövegek tanulmányozását. Sokkal frappánsabb mint a száraz Wikipédia.
Természetesen megértem, ha valaki ódzkodik az ilyen és ehhez hasonló témáktól, elvégre itt nem agyevő zombikról van szó hanem igazi beteges bűntettekről. Nekik sajnos más hallgatni valót kell találniuk. A stílus velejárója, hogy itt nem fogunk 15 perces progos agytornát kapni, sem lírai balladákat. A leghosszabb dal az Ambassador Hotel ami alulról súrolja a 4 percet, de itt sem hőkölt meg a Macabre, sőt az egyik legjobb számról van szó a lemezen. A fő gitár téma olyan gonosz és sötét, hogy azt még sok death metal és black metal banda is megirigyelné. Az a helyzet, hogy nem is tudnék olyan bandát mondani akik hasonlítanának a Macabre-ra. Ezt a fajta morbid humort egyedül ők tudják úgy előadni, hogy ne én érezzem kellemetlenül magamat a helyükben. Egy olyan stílust képviselnek ami teljesen az övék és nem tudják utánuk csinálni, nem is érdemes ugyanis ennek ők a mesterei, nincs kérdés.
Számomra volt megtiszteltetés, hogy erről a klasszikusról írhattam pár gondolatot, ott van a grind all star csapatában a Dahmer. Persze, közel sem szól ez mindenkihez, már csak a témája miatt sem. Nefarious vokálja és a zene elvontsága meg már csak hab a tortán. Mégis van egy réteg akiknek ez egy rendkívül szórakoztató album a maga sötét humorával, sőt iróniájával. Ha rossz kedvem van és nem valamilyen szuper depresszív cuccal akarom még mélyebbre ásni magamat akkor sokszor a Dahmer-nél kötök ki. Mindig képes mosolyt csalni az arcomra minden elvontságával együtt. Egy esélyt szerintem érdemes adnia másoknak is a Macabre-nak, akik értik a humorukat azokra sok tébolyult sorozatgyilkos és felhőtlen szórakozás vár. Már önmagában ez a mondat ironikus nem? Na ez a Macabre.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Privátban már említettem, de a Jeffrey és a csokigyár szövegen még mindig szakadok:) Kiváló nosztalgia kritika!
Ha már egyszer oda ette a fene a szentemet:) Köszönöm szépen!
Ifjú korom legszebb dalai! Sajnos, már megváltam ettől a cd-től, mert túl durva már a finom, vénecske lelkemnek, most már bánom :-)!
Köszi a cikket! Szívesen vennék még cikket ilyen klasszikusoktól, mint mondjuk Pungent Stench, Impetigo, Mortician, Necrophagia
Középiskolás koromban én is állandóan nyüstöltem, be is krepált egy idő után, a mostani újrakiadásra viszont rárepültem:) Remélem még összehoz vele a sors valamilyen formában. Igazán nincs mit, élveztem az egészet úgy ahogy van. Hú azok tényleg hatalmas bandák, előfogom őket is szedni a jövőben.