Maggoth
Maggoth

(Defense Records • 2020)
Armand
2020. november 29.
0
Pontszám
8

A lengyel Maggoth stílusát a mindentudó metal enciklopédia thrash/groove metalként kategorizálja. Ezt a skatulyát a magam részéről még egy stoner jelzővel egészíteném ki és a thrash metalt legfeljebb csak a groove és a stoner kifejezések után emlegetném velük kapcsolatban. Már a CD korong kenderleveles nyomata is egyértelművé teszi, hogy a srácok baráti viszonyt ápolnak a növényalapú tudatmódosító szerekkel.

A külsőségek mellett a zenébe is hajlamosak időnként belefeledkezni. A csapat egyébként nem egy kapkodós társaság, 2002-es megalakulásuk óta a banda nevét címeként is viselő korong mindössze a második nagylemezük. Volt két demojuk és kihoztak egy megosztott lemezt is, de nem ontják magukból a muzsikát. Ha már a külsőségekkel kezdtem, a témánál maradva még kicsit elidőznék ezek felett. A trió nemcsak a lemezcím, hanem a borítókép kapcsán sem erőltette meg az agytekervényeit. Hívtak egy fotóst, hátat fordítottak neki, aztán meg is volt a frontborító. A lemezt megfordítva, a hátsó borítón hiába kerestem a dalcímeket, a bookletet fellapozva viszont leesett, hogy nem a nyomda ördöge tréfálta meg lengyel barátainkat. A számcímek nem véletlenül maradtak le a hátoldalról, ugyanis egyszerűen nincsenek ilyenek. Vagyis vannak, úgy, mint Intro és Outro, közöttük pedig Nr.1-től Nr.7-ig számozva hét nóta. Egyszerű csávók ezek a lengyel gyerekek, minek bonyolítsák azt, amit faék egyszerűséggel is meg lehet oldani… Borítórajz, lemezcím, dalcímek… kár ezekkel bajlódni! Ha a lemezt egyetlen szóval kellene jellemeznem, azt írnám, hogy „riffek„. Az egész csomag, amit a Maggoth elénk pakolt, a riffekről szól. Önfeledt riffgyártás folyik a ’90-es évek közepének stílusában. A refréneket nem erőltetik, olyan az egész album, mintha egy próbatermi jammelést rögzítettek volna. Pontosan ezzel fogtak meg maguknak, semmi kötöttség, csak sima örömzene, amit a trió bemutat. Manapság, a patikamérlegen grammra kimért és tökéletesre csiszolt lemezek áradatában üdítő ezt a feelingből összecsapott, a ’70-es évek szellemét is megidéző albumot hallgatni.

A dobok úgy kopognak, mintha a konyhaszekrényből kipakolt összes edénynek két fakanállal estek volna neki. Az énekes/gitáros Austin pedig végig üvölt és acsarkodik. Bár anyanyelvén fröcsögi a gondolatait, de ez legfeljebb a leállósabb részeknél zavarhatja az arra kényes füleket, a durvább témáknál nincsenek nyelvi nehézségek. Az Intro egy dühös szövegköpködés amolyan HC/punk jelleggel, aztán beindul a riffek csiholása. A harmadik tétel különösen tetszetős ebből a szempontból, az egész korongon domináns középtempót itt egy leállós résszel is színesítették. A negyedik tételben a főnök olyan énektémákkal állt elő, mintha önmagának felelgetve üvöltözne, de akad itt southern rockos rész, countrys pengetések, dob-basszus kiállás is, thrash metal viszont annál kevesebb. A hetedik nótában azért kapunk egy jóleső tremolókaros gitárnyúzást és egy Bill Ward-os pörgetéssorozatot is. Az akusztikus Outro pedig a lemez végén – kimászva a rifftengerből – hozza el a megnyugvást.

A Maggoth tagjaira a PanteraFar Beyond Driven” korszakos feltehetően, vagy inkább alapvető befolyást gyakorolt, amit nem is igyekeznek palástolni, de a ’90-es évek füves brigádjai is rendszeresen pöröghettek a srácok magnójában. El tudom képzelni, hogy az ős Black Sabbath mellett a Cream ugyanígy hatással volt a hármasra. A csapat teljes vállszélességgel szembemegy az aktuális trendekkel, nem csiszolták fényesre, de még csak mattra sem a zenéjüket, mindössze a saját kedvükre riffelgettek egyet.

Az ajánlót írta: Andris

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.