Mägo de Oz
Alicia en el Metalverso

(Warner Music Spain • 2024)
King
2024. február 17.
0
Pontszám
9

Az előző, 2021-es Bandera Negra lemeznél írtam, hogy volt már egy nagy törés a spanyol Mägo de Oz életében, amikor 2011-ben megváltak José Andrea énekestől. Erre a tavalyi, 2023-as évben, szinte a semmiből négyen is távoztak a bandából. Zeta (Javier Domínguez) énekes, Patricia Tapia énekesnő, Manuel Seoane gitáros és Javier Díez billentyűs, gitáros. Zeta távozásáról a cikkben azt olvastam, hogy állítólag részben egészségügyi okok miatt távozott, de fenntartják a lehetőségét, hogy a későbbiekben visszatérhet – azóta már megalapította a saját, Z Legacy nevű projektjét és elkezdett kislemezdalokat kiadni. Manuel Seoane gitáros helyére egy volt tag, Jorge Salán tért vissza a bandába, de előbbi visszatérését sem zárták ki. Patricia Tapiáról viszont nem nagyon találtam semmit, hogy miért távozott, tavaly március-áprilisig még posztoltak róla a zenekar face-oldalán, aztán meg már nem. Nem kicsit sajnálom ezen távozásokat, természetesen főleg énekes fronton, mert Patricia már 2004 óta a bandával van és mindig is nagyon jól egészítette ki a férfi énekeseket – akikről azt kell mondanom, hogy számomra szerintem mindig is José Andrea marad a Mägo de Oz első számú énekese, de Zeta is megállta a helyét a frontember helyén, és az új énekes, Rafa Blas is nagyon jó. Hihetetlen egyébként, hogy férfi énekes fronton milyen nagyon hasonlóan minőségi, képzett énekeseket találtak Txusék.

Így kíváncsian vártam a banda 17. nagylemezét, melyet gyakorlatilag már 2023 második felétől folyamatosan reklámoztak – a hivatalos megjelenése 2024. január 26-án volt. Abban továbbra sem volt kétségem, hogy most is minőségi, összetett, remek dallamokkal tarkított dalokat kapunk a spanyoloktól és nincs is ez másképp. Aki eddig szerette őket, az ezután is fogja. Mint az az együttes nevében is benne van (Óz a nagy varázsló), a lemezeik dalszövegeiben, koncepcióiban, világában erősen merítenek a fantasyból, de ezen kívül még számos témát lehet megtalálni, mint például irodalmi részek, mitológia vagy akár a varázslás, bűbáj, stb. Ennek megfelelően a mostani korong koncepciója is a fantasy világba kalauzolja a hallgatót, nevezetesen az Alice csodaországban sztoriját felhasználva, melyet egy másik univerzumba ültet át – bizonyos XXI. századi „modern” dolgokat beépítve.

Most sem vetették el azt a jól bevált formulát, hogy egy intro (ami vagy külön van, vagy bele van építve az első számba) után egy komoly, hosszú, rendkívül változatos, összetett és bitang erős dallal kezdenek bele az albumba. Egyből belekezdünk ugyanis a címadó dalba, melynek a rövid eleji felvezetőben máris megtapasztalhatjuk a vaskos gitárok hangját és a sötét(ebb), komor(abb) hangulati faktort, atmoszférát, ami nekem nagyon tetszik. Nagyon szépen, lassan építkezik a dal, Rafa Blas már itt megmutatja, hogy milyen jó hangja, hangszíne is van – csakúgy, mint elődjeinek. Aztán kb. 4:50-nél begyorsulunk, bedurvulunk és még harsh vokált is hallhatunk – ami nem igazán jellemző a bandára, de nekem nagyon bejön. Utána olyan ikergitárszóló-billentyűszóló-gitárszóló triót kapunk, hogy a fejünket leviszi. Majd, ahogy egyik pillanatról a másikra jött a durvulás, úgy váltunk át csodás lírai balladába (kb. 7:20-nál). Szinte elröppen a 12 perc, ami után a lemez első klipes dala következik, a fantasztikus El Sobrerero Loco, mely egy igazi ízig-vérig Mägo de Oz nóta – csakúgy, mint az címadó. Szinte meg sem tudom különböztetni ebben a tételben, hogy ki énekel, olyan szinten hasonló Rafa Blas hangja Zetához és José Andreához. Külön érdekes és örvendetes, hogy angol szöveggel indít és zár a szám, még ha csak négy sor erejéig is – egyébként megmutatták már ők, hogy hiába spanyol nyelven az igaziak ezek a dalok, a 2013-as Celtic Land válogatáson található számok angol nyelvű verziói is brutálisan jók, és nem csak a neves vendégzenészek közreműködése miatt.

Az El MetalVerso a Metalverzumban üdvözli Alice-t, akit az „Őrült Kalapos” próbál elcsábítani. A következő, eléggé látványos klipet kapott nóta, a Seremos Huracán igazi örömzenélés a tagoktól, ahol ismét olyan gitárjátékot kapunk, hogy csak lestem. Ezután jön az egyetlen, a végét leszámítva majdnem teljes egészében lassú, ám annál gyönyörűbb ballada, ami szintén nem hiányozhat a spanyolok lemezeiről (Rafa Blas megmutatja hangja terjedelmét) – hogy aztán belecsapjunk a harmadik, klipet kapott Luna de Sangréba, melynek refrénje valami elképesztő, imádom. Israel Ramos remekül egészíti ki Rafa Blast az ének terén – és ahogy nézem, a dal megírásában is részt vett, le a kalappal! Az utolsó előtt két szám könnyedebb hangvétele sem ront abszolút az összképen, hogy aztán az utolsó, majdnem 8 perces La voz de los Valientes zárja le az utazást – egy-két dalban hallhatunk női vokálokat, leginkább kiegészítésként, és én sajnos hiányolom Patricia Tapiát és az ő hangját a dalokból.

A korong kilenc dalának 55 perces játékideje kicsit most kevesebb, mint szokott lenni, de továbbra sem válik egy percig sem unalmassá, olyan változatos zenei produkciót hallunk. Txus a doboknál rendkívül stabil alapokat hoz már a kezdetek (1989 óta), a gitárosok játékát már nem győzöm dicsérni, Mohamed hegedűjátékát is mindenképp ki kell emelni – főleg, hogy Txus mellett ő is „szinte” alapítótag, 1992 óta van a zenekarban. Josema fúvós hangszeres játéka is nagyon sokat dob a dalokon, főleg, mikor egy tételben hallhatunk gitár-, billentyű-, hegedű- és fuvolaszólót is. Az új billentyűs, Francesco Antonelli játéka pedig szintén nagyon jó.

A dalok hangzása remek, minden hangszer tisztán kivehető, a zenészek vérprofik. Most online fordítóval itt-ott azért belenéztem a dalszövegekbe, ennek ellenére továbbra sem érzem azt, hogy komolyabban utána kéne néznem, vagy lefordítanom a spanyol dalszövegeket, ez így tökéletes, ahogy van, hiába nem értem a szövegeket. A lemez borítója most is illik a koncepcióhoz, illetve a bandához is. Már korábban említettem azt is, hogy baromi jó lenne őket megnézni élőben, erre sajnos azóta is úgy látom, hogy csak Spanyolországban lesz alkalmam. Mindent összevetve, ez szerintem jobb lemez lett az előzőnél, de úgy gondolom, hogy nem fogják már hozni az olyan „klasszikus” lemezeik színvonalát, mint a La Leyenda de la Mancha-Finisterra-Gaia hármas – kérdés, hogy kell(ene)-e egyáltalán.