Malleus
The Fires Of Heaven (2023)

A heavy/doom metalos The Watcher és az egyetlen, egyébként nagyszerű lemezzel rendelkező Akrasia nevű black metal formáció tagjainak közös projektjeként indult el a Malleus névre hallgató black/speed agymenés, ami tapasztalt zenészek jelenlétét vetítette előre. Ennek ellenére nem voltak különösebb elvárásaim a pofás borító alá csomagolt dalcsokorral szemben, de szerencsére az amerikaiaknak sikerült egy egész erős kiadványt összehozni. Első körben nem tudtam összeegyeztetni a ködös, misztikus képet magával a választott stílussal, azonban a lejátszás megkezdése után gyorsan összeállt a kép: fő inspirációként a boszorkányságot és okkultizmust választották maguknak. Így már be is ugrott a The Witch című horror, ami az elmúlt években talán a legizgalmasabban dolgozta fel ezt a témát. Robert Eggers világosan folklórból táplálkozó filmje messze nem annyira tökéletes és kihagyhatatlan, mint a körülötte és a rendező körül kialakult hype, de hangulatában mindenképp képes átadni az ismeretlentől való félelmet és a túlvilág élő emberre gyakorolt, láthatatlan fekete kezét. Valahogy így működik a The Fires Of Heaven is, aminek sebességmániája nem feltétlenül igazodik a bőrünk alá kúszó félelemhez, de a maga módján mégis magában hordozza a szükséges kátrányt, ami szép lassan le tud rakódni a hallójáratainkban. Ettől függetlenül a végeredmény inkább a szórakoztatást szolgálja, kecskeáldozáshoz és éjszakai erdei mulatsághoz továbbra is inkább a lassabb, atmoszférikusabb kiadvánok lesznek megfelelő aláfestő zenék.

Gyorsan el kell felejtenünk a The Tempest című, másfél perces intró által nyújtott kellemes csellóhangokat és baljóslatú atmoszférát, mert a Malleus boszorkányai húscafatokra vágynak, nem pedig mindenféle körmönfont ráolvasásra és gyíkká változtatásra. Ha pedig már dobálózok itt a filmes kapcsolódásokkal és utalásokkal, akkor jöjjön a legelső, ami eszembe juthat pörgős boszorkányok esetében, a Bűbáj és kéjelgés. Érdemes kiművelnie magát, aki még nem látta.

De félre a fránya mozgóképpel, nézzük, mit kezdhetünk ezzel a darálógéppel…

Első körben jót szórakozhatunk rajta, mivel a hivatalosan januárban érkező kiadványt pillanatok alatt elárasztja a recsegős-ropogós ős heavy/speed metal, mélyre hangolt gitárokkal és azokat ellensúlyozó sikító, visító szólókkal. Természetesen agresszív károgás is társul az alapok mellé, szórva az átkot és a pokolból feltörő lávalövegeket. Akad a receptben thrash metal áthallás is, amitől még inkább érvényesül az időutazós feeling.

Ilyen alapokkal meg is ilyedtem kicsit, amikor megláttam a dalok hosszát, mivel kétségesnek tűnt, hogy a 7-8 perces tételeket ki fogják tudni tölteni. A lemez első felében található A Dark Sun Rises és az első közzétett szerzemény, a Beyon The Pale 4-5 percben nagyon jól működött, különösebben viszont a második tudott megnyugtatni, mert a több időt több ötlettel párosították. Akadnak kellemesebb lassulások, változatosabb az ének is, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. A remek heavy metal menetelést hozó Prophetess után jönnek az igazi monolitok, mint például a címadó tétel, ami kifejezetten jó gitárjátékkal szórakoztat és nagyon jó fejlődési ívet tudhat magáénak. Nagyon kedvelem a folyamatosan épülő, szokásos ismétlődésektől elszakadni képes dalírást, amire ez egy igazi mintapélda lehet. Különösebb okosságot persze ne várjunk, ez ősember muzsika, de nem hagyja magát megkötni és ketrecbe zárni. Ha már primitívség, akkor ennek a rövid Into The Flesh a szóvivője, amit két újabb terebélyes dal követ. A doomosra vett Awakening sajnos a The Fires Of Heaven ellentéte, pusztán azért, mert itt hosszú percekig nem történik semmi. Némi baljóslatú gitárzúgás, valamint az utolsó percekben felgyorsuló dob kívánja ébren tartani a hallgatót, szerintem kevés sikerrel. Nem kezdődik gyorsabban a záró Mourning War sem, viszont ott ismét az építkezésé lesz a főszerep és a kiadvány egyik csúcspontját kapjuk vele. Ha már boszorkányság és okkultizmus, itt végre tiszteletét teszi a horrorisztikus atmoszféra is…

Ha átlapozhatjuk, elfelejthetjük az utolsó előtti unalombombát, akkor egy nagyon korrekt bemutatkozást hallhatunk tapasztalt zenészek által előadva. Érezhető, hogy ez egy fontos projekt számukra, amibe apait-anyaig bele kívántak adni, de a komoly figyelemhez azért nem ártott volna kicsit jobban átgondolni pár apróságot, mint például a dalok sorrendje. Ettől függetlenül jót lehet szórakozni az anyagon, hiszen néhol tényleg nagyon dögös, máshol meg kellően sötét.

Lubomyr Melnyk
február 04.