New York az sok mindennek a központja, a színházi életen át a zenéig. Viszont 2020-ra eljutottunk oda, hogy már nem csak a hip-hop és a hardcore hazájának lehet mondani a várost, hanem lassan, szerintem az avantgarde black metal otthonának is. Hiszen nemrég a HP-n is szerepelt Liturgy, a Krallice vagy éppen a Imperial Triumphant is itt székel. Ami mondjuk nem megleő a zsúfolt, mocskos város elég jó ihlett forrás lehet, a jazzes, „urbanizált” black metal elméknek. Ez az elmélet szép és jó, csak éppen a Mamaleek-re nem igaz, miután szépen leírtam ezt a bevezetőt, vettem észre, hogy félre néztem valamit és egyébként kalifornaiak, jelenleg pedig már libanoniak. Mondjuk ettől függetlenül, a fenti állításaimat továbbra is tartom.
Még valamikor év elején jött a Mamaleek hetedik nagylemeze, ami 12 év alatt egy elég szép teljesítmény. Főleg, hogy eddig a minőségre és a változatosságra sem volt panasz, szerintem. Az első lemez nyers hangzása útközben kitisztult, a black metal-os elemek is finomodtak vagy inkább lekoptak és átalakultak. A disszonancia, a pattogó jazz-es gitár talán még nagyobb hangsúly kap, mint eddig. Viszont mielőtt ezek a kijelentések elriasztanának valakit, azt leszögezném, hogy messze az egyik legemészthetőbb és hallgatóbarátabb avantgarde black metal, jelenleg a színtéren. Bár ez lehet edzettség kérdése is, számomra többnyire, kifejezetten megerőltetés nélküli élmény.
A két évvel ezelőtti Out of Time-hoz képest kicsit harsányabb és súlyosabbak lettek a dolgok. A black metal az ének terén maradt meg a legszembeötlőbben. Viszont már a kezdő gitár témák is inkább jazzesek, noha a dal további részében jön egy kis fekete fém is. Áldoznak a disszonancia oltárán rendesen, de azért végig egy könnyedén lekövethető és logikusan építkező anyaggal lesz dolgunk. A Cabrini Green-ben hallható, talán szintetizátor a háttérben, nem nagyon tudom eldönteni igazából, mondjuk elég idegesítő lett, nagyon rányomja magát az egész dalra. Frusztráló és zavaró, ami a négy perc körüli témában ki is teljesül, hogy aztán egy zavarodott zongora dallamba torkoljon, viszont utána kezdődik a varázslat. Szóval nem egyszerű dallal van dolgunk. Mostanában már kezd eléggé közhelyes lenni a szaxofon, főleg a black metal-ban, de számomra, hogy ha valamiben szaxofon van az egy teljesen új szint. Azzal a hangszerrel olyan embertelenül idegen világokat lehet megnyitni, hogy az valami elképesztő, persze ha jól van használva. Itt viszont több mint jól van, a Whites of the Eyes legelején a pár hangból álló felvezető, a kísérteties fújás, ideg borzoló de mégis várakozással eltöltő, várod, hogy milyen túlvilági szörnyűség fog érkezni. Ezt az egész dalban fent tudja tartani, a szenvedős black metalos énekkel és a free jazz-es témákkal a háttérben pedig csak tovább fokozza. Viszont ez tényleg csak egy minimális szelete a zenéjüknek. Amiben a hangszereken kívül stílusilag is megtalálható sok minden. A noise-rock át a post-punk-ig vagy éppen a emo-ig. Mindezt egy mérnöki pontossággal megalkotott, kísérleti anyagban manifesztálták. Rengeteg felfedezni való van a lemezen, nem is taglalom tovább őket.
A zenekart továbbra is két ismeretlen alak alkotja, tippek szerint testvérek, már csak az egyik zenekari fotót elnézve is helyes felvetés lehet. Viszont itt elméletileg, már teljes zenekarrrá egészültek ki, szóval van szintis szaxis is egyaránt. Maga a lemez témája, ha jól értettem, szóval nem biztos, hogy így van. A chicago-i közösségi házak története, amit rászoruló családok kaptak, a háború után. Nélkülöző munkás osztálybeli családok, egy rossz környéken elhanyagolt épületekben és szociális segítség nélkül, bandákkal, nincstelenséggel és reménytelenséggel körülvéve, ahol nem tudhatod mit hoz a holnap, vagy a lemez tekintetében a következő pillanat. Egy ilyen házban játszódik egyébként, a Candyman című horror film is. Összességében, egy összetett sokszor csapongó de a végére többnyire összeálló anyagról van szó. Viszont az biztos, hogy hiába mondtam, hogy hallgatóbarátabb mint mások, nehéz hallgatni való és sok oda figyelést igényel. Néhol idegesítő, néhol varázslatos, néha blues néha emo-ba oltott jazz, azt viszont biztos, hogy egy próbát megér.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
