Mama's Boys

Power and Passion (1985)

Egy elfeledett zenekar elfeledett lemezét ajánlom az olvasó-hallgató figyelmébe. Általuk a NWOBHM sokszínűségébe nyerhetünk újabb betekintést. Nem emelték fel őket a kegyetlenül fakuló emlékezetből az újító zenekarok meghivatkozásai, mint tette azt például a Metallica a Diamond Head-del. Az észak-ír Mama’s Boys az 1980-es évek első felében volt aktív és adott ki több LP-t, köztük sorban három kiemelkedő lemezt. Igaz, egy koncert lemez után 1992-ben készítettek még hanganyagot, azóta azonban a gitáros-énekes Professzor önállóan turnézik. A banda önirónikus elnevezése a trió szoros kötelékére utal: három McManus fivér alakította a ’70-es évek legvégén. Az angolban a zenekar neve nem csak anyámasszony katonákat jelent, hanem pozitív értelemben az anya kedvenceit is. A három testvér akkor a hard rockból keményedő, mégis dallamos heavy metal hullámán, mondhatni a NWOBHM idején vált népszerűvé – ám ritkán említik őket ilyen felsorolások.

Természetes módon meríthettek a Thin Lizzy hangzásvilágából (1983-ban már az előzenekaraként turnézhattak) ám a figyelmet érdemlő három lemezén jól hallható az akkor még mindig friss, de már nagyon meghatározó Iron Maiden hatása is. Némely nótában pl. a Killers dallamait fedezem fel, különösen Harris basszusát és a címadó dal visító-dallamos szólamait hallom erősen. Az első LP-jük is több féle borítóval jelent meg, köztük Iron Maiden-fontokkal. (Sőt, későbbi koncertjeiken is használták a logot.) Ennek ellenére a zenét és benne a megidézéseket sem akkori, sem mai füllel hallgatva nem nevezem másolásnak. A titok valószínűleg abban rejlik, hogy az ezidőtájt nagyra törő lemezeket készítő hangszeres triók (a progresszív vonalon a Rush, a HR/HM terén a Triumph, illetve az énekessel négyes Van Halen) jó arányérzékkel tudták kitölteni ritmussal és dallammal a kotta adta teret. A Mama’s Boys egyedisége, hogy a korai heavy metal egyértelműen európai, mégis dallamosabb hangzását hozzák, eltérően az említett három kortárs, tengerentúli banda megszólalásától.

1980-tól ’83-ig saját kiadású, illetve kis kiadós korongokat adtak ki. Végül az azonos című 1984-es LP-jükkel felkerültek a zenei listákra is. A több hangszeren is jól játszó Pat „The Professor” McManus számos lemezen beveti hegedűjét szóló hangszerként, vagy önálló tételben. Nem a később népszerűvé vált folk-rock/metal elemek jegyében, ahogy Sabbatból kialakult SkyClad tette később és nem úgy, ahogy a prog rock brit képviselői tették azt előbb. Inkább úgy teszi, mintha a szólóhangszeres az azonosan megírt gitár és a hegedőfutamok között váltogatna – mai analógiával: egy zenei szerkesztő program hangkészletében. Ettől a hangzás folyamatos, gördülékeny és (visszaemlékezve) megveszekedett heavy metal rajongók által is kedvelt volt. Akkortájt nekem a Black Sabbath porossá vált (bocsássa meg a vétkem!), a rockzenében különleges hangszerek okán említendő Jethro Tull távoli sejtelmes ködbe veszett és mindent a NWOBHM keménységéhez mértünk. A Mama’s Boys egyedi ízekkel töltötte meg a brit HM-et. A csapat növekvő népszerűségére utalt, hogy a nagykiadós LP-inek sorában megjelent egy 4-számos EP is, körötte lévő lemezek dalaival.

A Mama’s Boys első nagyobb kiadós lemeze 1984-ben jelent meg. Ezen hallható az ős glam rock Slade zenekar Mama We’re All Crazy Now c. dala, amit sokan valószínűleg a Mama’s Boys-zal kortárs amerikai Quiet Riot előadásában ismernek. Az ajánlóban szereplő Power & Passion címmel megjelent második nagykiadós korongjuk borítója kissé sematikus, inkább az UFO, Thin Lizzy, mint az akkori modern HM dalok kliséi jellemzik.

Talán ezzel is igyekeztek magukat megkülönböztetni a színtéren. A követő lemezük, a Growin’ up the Hard Way pedig már erősen az amerikai piacra nyitás szándékával készült. Olyan hangzás béli változással szól, mint ami a Whitesnake emlékezetes eredeti (1982) és frissített (1987) Here I Go again-jein hallható. Ezen a korongon szerepel az akkoriban igen népszerű, több hangszeren (zongora/szintetizátor, dobok…) kiválóan játszó Stevie Wonder amerikai popsztár Higher Ground-ja (1973), ami a vak énekes szupersztárrá válásának himnuszaként is felfogható dal funky-rock/metal változata. A korabeli rádióműsorokból (ha kértem, ha nem) jól ismerem az egyébként nagyon pozitív üzenetű dalt. Felismertük ebben a változatában is, ám arra is emlékszem, mennyire elképedve hallgattuk a finoman sercegő korongon a fémessé vált nótát. Persze, az akkortájt HM-fan-ként hivatalból megvetett slágerlistás popzenét nagyobb arányban a tehetségük okán csúcsra jutott hús-vér emberek játszották, valódi hangszerekkel…

A három, már nagykiadós LP, középen az ajánló témája.

Egymás után lejátszva az említett Mama’s Boys korongokat a fejlődés jól hallható, mégis mindegyike önállóan is profi alkotás. A Power & Passion korong elsősorban a színpadi zenélés hangulatáról szól, mint azt az indításban lüktető, aztán a dalban végig domináló dobbal a Hard ’n Loud az arcunkba nyomja, A dalok másik harmada emberi kapcsolatokat énekel meg. Kitűnik a Van Halen-féle szólók hatása. A második dal, a Straight forward (No Looking back) a zenekar nevét viselő előző lemezen utolsó nóta, kicsit frissebb, érdekesen pattogó dobbal és erősebb billentyűs („vonós”) háttérrel hallható. Ez továbbra is az egyik legerősebb daluk.

A Lettin’ go a korong másik erős dala, feltárja a banda ír gyökereit. Szinte az első hangoktól megjelenik a háttérben az ír duda. A katonás dob többször előtérbe kerül, a regimentek szokásos angolszász hazatérő-felvonulását idézi. Rendkívül könnyed szóló váltja a pergetést, amit aztán újra a közös ének és a duda tesz teljessé, erős basszus játékkal. Igazi örömzene.

A Neddle in the Groove blues-ának Hammonddal kísért hangulata még visszaköszön a lemezen néhány alkalommal. A dal olyan, mintha egy rock sztár a koncert után kellemesen fáradtan mondaná el az ars poeticá-ját. Az album változatosságát jellemzi, hogy ezután megint egy erős heavy rock következik (Run). Alig sejthető billentyű támogatja a hangszeres hármast (alighanem ezért egészültek ki később kvartetté egy rövid időre), de semmi hiányérzetet nem támaszt az egyetlen ritmus/gitár. Hallható a korongon számos Def Leppard-hangulató, vastag és tiszta vokálokkal, több szólammal kísért közönségénekeltető dal. A címadó tétel – az akkori album szerkesztési szabályok szerint a B.oldal elsője – már egy ilyen nóta. Ha a Kiss Crazy Nights-án jelent volna meg, fel sem tűnne, hogy nem Stanley/Simmons szerzemény. A lemezen ezt követi az ismét erős dobbal startoló Professor II c. tétel (I. hegedűs, része egy korábbi lemezen hallható), ami az énekes-gitáros-hegedűs Pat McManus eleven lüktetésű magánszáma ezúttal billentyűkkel szőtt blues-rockkal, és Rik Emmet (Triumph) -hangzású gitározással. Itt, a dal funkys megtorpanásai alá színezett basszus-dob-ritmus-billentyű játéknál sejlett fel bennem, hogy mennyire szerettem a régi Eddát, pont az ilyen hangzásért. A Mama’s Boys megírta a maga Slade-dalát is. A Let’s Get High szinte annak ütemére, hangzására, akkordjaira és nem túl komplikált üzenetére épül.

Pont annyira tűnik ez fel, hogy a dal épp’ ismerős legyen és az első taktusoktól megszeressem. A Professzor néhol bele-belekap sokkal heavy metal-osabb szólókba, majd a dal végébe egy egyáltalán nem titkolt Thin Lizzy-tiszteletadást illeszt. Bárki szeretne többet megtudni a NWOBHM sokrétűségéről, hallgassa bátran, biztosan nem fog csalódni! Hangosan tegye: Hard ’n Loud!

február 06.,
február 24.,
március 11.,