Mānbryne
Heilsweg: O Udrece CCiala I Tulaczce Duszy

(Szerzői kiadás • 2021)
boymester
2021. június 4.
0
Pontszám
9.5

Idén már kezdtem azt hinni, hogy véget ér az évek óta tartó lengyel áradat, ami a black metal scénában az elmúlt lassan egy évtizedben jellemző volt. Szinte minden évben kaptunk egy-egy remekművet, mellettük pedig számtalan bőven vállalható, kifejezetten jó anyagot hol új csapattól, hol pedig ismert arcoktól. A nemrég megjelent Mānbryne zenekar bemutatkozó anyagára mindkét variáció igaznak tekinthető, mivel a 2017 óta létező banda eddig még semmilyen kiadványt nem tett le az asztalra, viszont olvasgatva a tagok listáját azonnal összefuthat a nyála annak, aki nem homokba dugott fejjel vagy állandó fülzsír elleni küzdelemmel töltötte az utóbbi időszakot és aktívan követte a fekete fém világát. A projektben két Blaze Of Perdition tag játszik aktív szerepet (Wyrd gitáros, basszer és S., akinek a nevével az Oremus és Ulcer kapcsán is találkozhatunk). Hozzájuk csatlakozott a zseniális Priest dobos, akit a Massemord, Odraza, Voidhanger, Totenmesse zenekarokban hallhattunk eddig, valamint Renz gitáros, akiről sok információt nem találni. Pont ez teszi félelmetessé az egész színteret: nyilatkozatok alapján a kezdő zenész megírt dalai vonzották a zenekarba a tapasztaltabb tagokat, akikkel teljes összhangban felrántottak egy ilyen színvonalú lemezt. S. segített a szövegek pontosításában, formázásában, de minden más egyetlen ember elképzelését tükrözi, ami természetesen nagyszerűen egységes anyaghoz vezet. A lemez fő témája a jó és a rossz örök harca, a sötétség és világosság, élet és halál közötti egyensúly kényessége.

Természetesen nem kell ezek alapján reformról, hatalmas újításról beszélnünk, de az anyagon minden elem megtalálható, ami a színteret annyira vonzóvá tutdta tenni. Alapvetés a részletességig precíz, mégis ösztönből áradó zene rengeteg tempóváltással, finom harmóniákkal és időnként fogósabb riffekkel, valamint az egész anyag felett lebegő misztikum, éteri sötétség. Ahogy a legtöbb lengyel anyag, a Mānbryne is egyszerre hagyománytisztelő és modern, akárcsak a tagok korábbi bandái. Hatásként ezeken felül nem kerülhető ki a MgłaKriegmaschine kettős. A kiugró tehát ismét a dalszerzés minősége, ami egy pillanatig sem tolakodó vagy hatásvadász. Gördülékeny és egyértelmű témák folynak egymásba, melyek mégis komplex egészet alkotnak mind az öt szerzeményben. Az átlagosan 8 perc környékén mozgó dalokban a melankólia, az őszinte elkeseredés, a vádló agresszió egyaránt megjelenik, miközben észre sem vesszük, milyen gyorsan repül az idő az időnként felszínre törő hipnotizáló monotonitás ellenére sem. Erre kitűnő példa a már tavaly meghallgathatóvá tett Pustka, którą znam.

A siker következő lépcsőfokaként szoktam számon tartani az újrahallgathatósági faktort, ami egy külön erénye tud lenni a lengyel vonalnak. Jelen korong is folyamatosan fedi fel magát, egyetlen vizsgálat során csak a felszínt kapargatjuk a teljes élményhez mérten, amikor már együtt rezdülünk, együtt működünk a gépezettel. Hiába ugyanis az elsőre egyszerűnek tűnő megoldások, maga az anyag rettentő sűrű és igazán komoly mélységeket tartalmaz, a hangzás pedig tökéletesen támogatja ezt a fajta hozzáállást.

A fő témát tehát az ellentétek, a feloldhatatlan paradoxononok feszültsége szolgáltatja, amelyek folyamatosan olyan kérdések feltételére késztetnek minket, amire magunk sem tudunk, vagy kívánunk választ adni. Ilyen például az, hogy elég-e a szeretet azért, hogy miatta ölj… Ezekkel a feloldhatatlan vallási és etikai kérdésekkel foglalkozott 1971-ben Ken Russell rendező The Devils című históriás drámája, amiből többször is hallhatunk részleteket a lemezen. Az is igazán különleges, hogy az itt látható fekete mellett néhány CD-t fehér kivitelben, ennek a borítónak a negatív verziójával gyártottak le. Így értelmet kapnak a promós képek közt feltűnt fekete és fehér sakkbábúk, melyeket egy ismeretlen kéz random szinte random döntöget fel a táblán…

Atmoszférikus elemekkel, szinte gyanúsan békés módon kezdődik a W pogoni za wiarą, majd hirtelen robban. Mindez egy 8 perces hullámvasút kezdete, amiben S. suttogásai, narrációja, bizarr hangjai éppolyan hatást gyakorolnak, mint maga a zene. A legmonotonabb tétel, az Ostatni splot követi, ami pont folyamatos ismétlődésével bővíti tovább azt a miniatűr univerzumot, amit megteremtett magának. A dal elejét és végét összekötő lassabb zenei híd során Priest katonás, feszes ütéseit élvezhetjük, végül pedig kapunk egy kísérteties szinti hangot, melyből egyébként nagyon kevés van a lemezen. Mind vokál, mind hangulat területén személy szerint a Majestat upadku című, egyébként leghosszabb dalt tartom az album csúcspontjának. Egységes színvonalról beszélhetünk, de itt egy szerzeménybe sikerült beletenni mindent, amit csak erényként fel lehet sorolni. Legtöbb misztikum, legfogósabb témák és legtöbb érzelem.

/Egy másik inspiráló filmremekmű, A hetedik pecsét jelenléte és hatása is egyértelmű./

Méltó zárásként a Na trupa trup érkezik, ami nem kevésbé ajánlott a korábbiakhoz képest. Meglepő húzás, hogy talán ez a kiadvány legagresszívabb, legütősebb tétele, miközben jellemzően nyugodtabb zárásokat szoktunk kapni az albumok végéhez közeledve. Egyelőre kicsit keményebb leszek velük a max pont tekintetében, de sejtésem szerint hamarosan meglesz az a hallgatási mennyiség, ami csak kevés lemeznek jut ki egy évben.

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.