Marchafunebre
Veil Of Death (2022)

Kijött az új Candlemass lemez, aminek lélektani hatására végre időt szakítottam az általam egyébként régóta várt Marchafunebre bemutatkozó lemezére. Ez a várakozás konkrétan 2010-ben kezdődött, amikor először hallottam meg Fernando Opazo egyszemélyes projektjeként a Hymns Of The Final Holocaust címmel ellátott demót, melyen egészen a svéd banda ’80-as években prezentált hangulatvilágáig repülhettünk vissza néhány nagyszerű epikus doom tétel segítségével. Sajnos ez a kiadvány nem volt elég ahhoz, hogy az ötletekből zenekar épülhessen, ez a folyamat gyakorlatilag 2017-ben vette kezdetét egy EP kíséretében, amit egy újabb demó követett, természetesen évek múlva… Mindeközben Fernando bekerült a chilei doom véráramba a death/doom metalos Mourners Lament tagjaként, ahol megfelelő ismertségeket kötött későbbi bandatagok beszervezéséhez. Mint a legtöbb epikus doom formációnak hazájában, természetesen a Marchafunebre-nek is van összeköttetése a jóval ismertebb Processionnal, méghozzá a basszusgitáros Daniel Pérez Saa személyén keresztül. A dobost a már említett Mourners Lament-ből sikerült leakasztani Rodrigo Figueroa képében, Fernando mellett pedig Ignacio Marquez végez fontos feladatokat a gitárt illetően. Az ének természetesen szintén Fernando felelőssége, de Daniel is be-besegít neki a kórus hatás és a nyomaték érdekében.


Tehát térjünk vissza a Candlemass-hoz, annak is az első négy, mára klasszikusnak számító lemezéhez, hiszen a zenekar vitathatatlanul ezt az érát tartja legfőbb inspirációjának a kortársak mellett (biztosan sokat forgott náluk a Capilla Ardiente és a Procession, de a King Heavy, Hooded Priest korongokat sem tartom lehetetlennek, főleg az idén elhunyt Luther Veldmark tiszteletére). Ezek alapján lassú, de alapvetően heavy metal ihlette riffekre, hagyományos szólókra, tiszta és pátosztól sem mentes énekre kell számítanunk a zenekarral kapcsolatban és nem árulok el nagy titkot azzal, hogy mindezt meg is kapjuk. Ha nem is kikezdhetetlen, hibátlan formátumban, de mindenképp oly módon, hogy a műfaj kedvelőinek egyértelműen lehessen ajánlani a Veil Of Death tételeit.


Az egyébként pofásan kinéző lemezen összesen öt tétel szerepel, átlagosan 7 perces játékidővel, ami végeredményben így is csak egy 37 perces játékidőt tud összehozni. Ez az első igazán komoly bajom, hogy 12 év után azért többet is elvárhatunk. Bőven elfért volna az anyagon néhány korábban megjelent dal kicsinosított, újrarögzített verziója, főleg, hogy egészen jó dalokról beszélhetünk. Akad itt kettő az EP-ről, de például a Doom I című demós finomságot szívesen meghallgattam volna ilyen minőségben is. De minek keseregni, megteszik azt helyettünk a szépen felsorakoztatott frissebb produkciók. Ilyen például a nyitó Thwart The Agree, ami egy instant doom metal sláger. Érdekes módon az eddigi hallgatni valók közül itt hangzik legkevésbé epikusnak az ének, de így is nagyon jó dallamokat sikerült összekalapálni hozzá, melyek gyorsan be is tudnak szivárogni a hallójáratainkba. Fernando nem egy Felipe Plaza, nem is az egyedisége miatt lehet megjegyezni, de különösebben panaszkodni sem lehet rá. Leginkább az olasz doom legenda, a Forsaken énekesét, Leo Stivalát juttathatja eszünkbe stílusa alapján, valamint Messiah öröksége sem elhanyagolható.


A nyitánynál semmivel sem kevesebb a Journet To Barzaj valamivel lassabb őrlésével, majd komolyabb sebességre kapcsolásával. Itt kezdtem el gondolkodni, hogy a hangzás low budget megoldások, vagy a retro hatás elérésének következtében lett-e olyan, amilyen. Bár az is lehet, hogy mindkét szempont közrejátszott benne. Stílusukhoz képest valamivel élesebben szólalnak meg a hangszerek és ez a gyorsabb részeknél szembetűnőbb. Vehették volna mélyebbre, sötétebbre az anyagot, a hangulat is jobban passzolt volna a borítóhoz. Azért ne demós hangra, vagy hallgathatatlanra gondoljatok, csupán meglepett, mert az eddigi kiadványok igencsak sötét tónusokat hordoztak magukon. A Rise From The Crypts konkrétan ledöntene egy toronyházat, ha erőteljesebben szólna, a vérbeli epikus doom monolitként funkcionáló Mephistopheles pedig alapvető temetési háttérzenévé avanzsálódhatna. Ez utóbbi egyébként a kétségtelen favorit az albumon. Gyorsan elérünk tehát a lezáró In The Middle Of The Nighthoz, ami csak hangyányit gyorsul az elődjéhez képest. Ez sem rossz dal, de összességében egy kicsit unalmasabb az első fele (azért a lezáró percek ott vannak).


Sokára megjelent, kissé kurta korong a Veil Of Death, de ha nem kell várnunk a Halley-üstökös újbóli felbukkanásáig a folytatásra, akkor kijelenthető, hogy újabb remek bandával gazdagodott az amúgy is erős chilei doom metal paletta.


Marchafunebre – Veil Of Death (2022): 2 komment

  • Armand szerint:

    Én a svéd vonal mellett erősen megkockáztnék egy Type O Negative és egy Cathedral hatást is. Az általad említett, és méltán dicsért Veil Of Death a Pete Steeles orgánummal és témaszerkezettel nekem inkább Type-os, semmint Candlemass. A monumentális Mephistopheles tételük pedig egyenesen (nekem legalább is, de egyébként az egész lemez hangulatra) Acélos Petiék Slow, Deep And Hard albumának Kill You Tonight, Prelude to Agony, Glass Walls of Limbo dalainak esszenciáit hordozná. De ez csak az én nézőpontom. Minden esetre egy kellemes bemutatkozó anyag. Köszi!

    • boymester szerint:

      Igazad van, de akad itt egy kis Warning, itt-ott pedig a görög Litany is eszembe jutott:)

Zeal & Ardor
december 11.